Láncszemek.
[Lokál-patriotizmus - Nagykanizsa monografistája. - Csáktornya monográfiája. - A nagy lokálpatrióta]
- január 18.
Az általános, egyetemes nagy érzések imponálnak nekem. De azért meghajlok a lakhely-szeretet, a lokál-patriotizmus előtt is.
Minden érzésben van valami isteni vonás, ha célja a boldogítás. Hogy ne volna hát a szeretetben, melynek ez az egyetlen célja.
A világszeretet, a hazaszeretet, a lakhelyszeretet mind önzetlen, szent érzések, amelyek objektumuk boldogítására törekszenek.
És meg is férnek nagyon szépen egymás mellett, egy szívben is.
A szülőföld-, a lakhelyszeretet az első alapérzés a három közül. Mint ahogy az általános, a krisztusi emberszeretetnek, meg a nemzetszeretetnek is a családszeretet az eredő forrása.
Bármilyen kicsinylő vagy éppen gúnyos hangon beszéljenek is ama bizonyos "széles látókörű", mindent a negyedik emeletről bírálgató táltosok a lokálpatriotizmusról: ez a sokszor kigúnyolt érzés szülője a nagy érzéseknek is.
*
Mikor a lokálpatriotizmusról beszélek, rögtön Halis Pistára, Nagykanizsa lelkes lokálpatriótájára gondolok.
"Színes mozaik" című művében milyen becses emlékeket, kedves részleteket írt meg ez a mi tehetséges írónk, Nagykanizsának, az ő szülőföldjének múltjából! A lakhelyszeretet szent érzése melegíti és szenteli meg írásának minden sorát úgy ebben, mint a "Hajnal van" című művében is.
Neki ez a levegő az egyetlen éltető levegője. Itt örül, itt búsul, Itt született, itt él, itt hal. A lelke elválhatatlanul ölelkezett ennek a városnak, szülőföldjének, megszokott, megszeretett világával. Neki édes itt, ami másnak keserű. A rossz is jó. A jó: üdvösség.
Odaadó fáradhatatlansággal keresi, kutatja ennek a városnak múltját. Szeretné kiemelni a múlt idők homályából az eltemetett, elfeledett fényét, dicsőségét.
És nincs ennek a szegény városnak népében, polgáraiban akkora lokálpatriotizmus, akkora áldozatkészség, hogy Halis Pistának, Nagykanizsa író-szülöttjének, módot adnának a város monográfiájának megírására.
*
Igazán csodás véletlen.
Míg a monográfia kérdésén töprengek, megérkezik a délelőtti posta és elém tesznek hatalmas könyvcsomagot.
Fölbontom.
"Csáktornya monográfiája."
456 nagy-oldalas munka. Zrínyi Károly, állami tanítóintézeti tanár írta. A csáktornyaiak Halis Pistája, aki lelke egész melegségével, szülőföld-szeretetének fáradságot, verejtékezést áldozó lelkesedésével szentelte talentumát eme hatalmas mű megteremtésére.
Évekig tartott szorgos kutatásnak, szakadatlan tanulmányozásnak eredménye ez a valóban szépen, igazán alaposan, kiválóan, érdekesen s a lelket mindvégig lebilincselő írásmodorral megírt mű.
Történeti hűséggel és teljes részletességgel ismerteti a csáktornyai Zrínyi-vár történetét, külön a város történetét; ismerteti a város múltját és jelenét, társaséletét, tanügyi viszonyait, az 1901-iki népszámlálásnak Csáktornyára vonatkozó adatait. Az egyes mozzanatokkal kapcsolatosan kitér a muraközi viszonyokra is.
Ahogy végigolvastam ezt a gyönyörűen megírt, képekkel illusztrált, rendkívül érdekes munkát, amely igazán pompás élvezetet nyújthat nem csak a csáktornyaiaknak és zalamegyeieknek, hanem minden hazaszerető magyar embernek is, mert erős nemzeti érzéssel és alapos történet-tudással tárja elénk nagy múltunk eseményei színterének mozgalmas történetét: őszintén megvallom, hogy valamiféle lehangoló, szinte fájdalmas érzés szállotta meg lelkemet.
Mennyire mögötte állunk mi Csáktornyának a lokálpatriotizmus terén.
Ki merne nálunk vállalkozni egy 6 koronás, közel 30 éves monográfia kiadására.
*
Nagykanizsán egészen más irányban nyilatkozik meg a lokálpatriotizmus még a meggazdagodott bennszülöttek részéről is.
Egyik nagykanizsai szülöttből mérnök, később vagyonos ember lett.
Körülbelül tíz év előtt azt írta haza, mikor éppen képviselőválasztáshoz készültünk, hogy ha őt megválasztjuk, hát összeköt bennünket a Balatonból levezetett csatorna útján az Adriai-tengerrel...
Mi hagytuk futni a jó "földit" és megválasztottuk Zichy Aladárt, aki legalább nem vizet ígért.
Hírek.
Turjány.
(vh.) Halis István, városunk avatott történésze irataiban megállapította, hogy a város turjányra, vagyis mocsaras talajra épült.
Akkortájt, mikor a török volt az úr, vagy a támadó az országban egyaránt szükség volt a turjányra, hogy a várost megközelíthetetlenné tegyék.
Ma már török nem sanyargat bennünket, de a turjány mégis némely helyen megmaradt, a práterben, a berkekben és a társadalomban.
A vízépítészet szakmájába tartozik a mocsarak kiszárítása és lecsapolása. Nem tudom, van-e valami terv a városi irattárban ez iránt: annyi bizonyos, hogy a társadalmi mocsár lecsapolásával sokat foglalkoztak újságírók, vagy skriblerek, ahogy őket amott nevezni szokták, ahol az újságokat lebecsülik, továbbá papok, tanítók, tanárok, büntető bíróságok és egyéb hivatott fórumok.
S minden szorgalom mellett a kiszárítás sem nálunk, sem másutt még nem sikerült.
Az emberi önzés, a létérti küzdelem annyi érdekcsatát idéz fel, hogy mindig vannak érdekcsoportok, amelyek harcot vívnak más érdekcsoportok ellen. Ezek semmiféle békének nem hívei, mert békében, moralitásban, lemondásban és nélkülözésben megélni nem akarnak. A folytonos érdeksúrlódások teszik szükségessé a sok törvényt, rendszabályt, hogy a nyugtalan elemeket, az önzőket féken tartsák. De a törvény paragrafusai közt is még van olyan "latitude", olyan helyköz, melyben a ravaszok, a fosztogatók, az erkölcstelenek elférnek.
A minden erkölccsel harcoló elemeknek védművekre van szükségük és ez a védmű a társadalmi mocsár. Ezzel teszik megközelíthetetlenné várukat. A kanizsai vár mocsarai rég eltűntek. Az egykori turjánynak csak nyomai vannak, de a társadalmi mocsár még nincs kiszáradva, ez még nagy a magyar hazában. Mérnökökre volna szükségünk, kik ezektől a maláriát okozó területektől megszabadítanának.
Vagy talán azért romoltunk el annyira, mivel a politika rontja a jellemet és nálunk minden ember politizál?
TÁRCA
A palini parcellákon.
Sajnos, az országúton nem haladt a négy ökrös szekér. Ettől eltekintve azonban a Nemzeti Szalon lilában dobzódó piktorai is meg lettek volna elégedve a hangulattal. Orgiáját ülték volna a rurális boldogságnak.
A dolog ott kezdődik, hogy a boldogult belga nagyurat csak a pénze kötötte ide. A szíve nem. Ezért irtózott minden befektetéstől, de nem irtózott semmitől, amit a földből kivenni lehetett. Most aztán más kezekben van a kilátásos palini kastély. Olyanokéban, kiket a szívük is odaköt. Egész paradicsomi milien, csupa jázminbokrokkal, melyek esténkint ontják a kábító illatot. Micsoda pompázó bokrok! Távolról olyanok, mintha valami tündéri kéz fehér leplet borított volna rájuk. Az öreg palini tanító, ki a szomszéd kertben szokott pipázgatni, panaszkodik, hogy a jázmin elveszi a pipafüst illatát. Persze, őt nem hatja meg a falusi idill gyönyörűsége, megszokta már. Annál gyorsabb keringésbe hozza azonban a mi vérünket - de hogy is kerülünk mi oda, a belga nagy úr házi istenei közé?
Újságírónak lenni jó, mert ingyen utazunk a vasúton. Újságírónak lenni rossz, mert a kalauz következetesen kétkedik arcképünk valódiságában. Újságírónak lenni jó, mert járhatunk színházba. Rossz, hogy muszáj járni. Jó, hogy a palini parcellákra meghívnak bennünket, rossz, hogy a jázminbokrok tárcát követelnek tőlünk.
Palinba úgy meg az ember, hogy a palini szíves úr kocsit küld értünk. A dolog kedélyes oldala már a Magyar-utcán kezdődik, hol az utcagyerekek megdobálnak bennünket. Egyszer a főkapitány is kikocsizott családjával. Talán ez volt az első hintó, melyet a magyar-utcaiak respektáltak, ha ugyan földi hatalmasság egyáltalán imponál nekik. Palinban az ember behajtat a nagy kapun és azt kérdi magában, hogy miben különbözök én most a legendás Cantaeuzéne hercegtől? Megfizetjük a belépti-díjat, ami abból áll, hogy a dombos veteményes oldalon fél órán át egy kedves társasággal spárgát kell keresni. Aki spárgát talál, az igen megörvendezteti a házigazdát, viszont ő megelégedhetik a feltalálók nemes öntudatával. Spárgát keresni jó, mert közben az ember következetesen az apró szőllőbokrokra hág és miután ezért összeszidták, ettől kezdve tudja, milyen a szőllőbokor. Ez tehát nagyon tanulságos művelet. Míg az ember spárgát szed, a nyájas házigazdák lelki épülésünkről gondoskodnak, amennyiben előtálalják régi, kipróbált vicceiket, melyeket éppen mi akartunk elmondani. Miután pedig konstatálódik, hogy több spárga aranyért sem található, felhívnak bennünket, hogy tekintsük meg a híres palini kilátást. Ez a nagybirtok nyugati oldalán van elhelyezve és szintén eladó, t. i. a kilátás, mert itt minden eladó. Közben a kakukkmadár is megszólal, melyről csak kevesen tudják, hogy itt a kakukkmadarat egy a bokrok közé rejtett elmés kis masina pótolja, mely a szenzitív kedélyű vásárlók előtt poétikus kakukkolásával tetemesen elősegíti a földek kelendőségét.
Aztán megállapítjuk, hol a láthatár. Mert a házigazdák szerint, "ameddig ellátunk, addig terjed a palini birtok." Ezért rövidlátó embert nem is hívnak meg a birtokra. Engem ott végtelenül nagyrabecsülnek, mert legutóbb távcsővel kerestem az ég peremét. Valóban, óriási kiterjedésű birtok.
Siessünk azonban, hogy az állatoknál is látogatást tegyünk. A házigazda először is azt a produkciót végzi, hogy behatol a lovak közé és mutatja, hogy őt egyik sem rúgja meg, amint, hogy a tehenek sem bántják. Mi örömet akarunk szerezni a házigazdának és nem követjük az állatok közé, mert hátha - mi is sértetlenül jönnénk vissza és ezáltal megdöntenők vendéglátó gazdánk ama hitét, hogy a nemes barmok csak őt tüntetik ki kedves gyengédségükkel. Ezt a boldogító illúziót valóban kár lenne szétdalni. Megtanultuk még az állatok neveit, éveik számát, életük történetét, szóval előtanulmányokat tettünk egy zoológiai essay megírásához.
Öt órakor leszaladunk a dombok alá és kalaplengetéssel üdvözöljük az ott elrobogó gyorsvonatot. Mily kellemes meglepetés! A vonatból csak egyetlen ember néz ki, az is a szabónk. Valóban megnyugtató tudat, hogy ez most elutazott Nagykanizsáról.
Megnézzük még a kastély hatalmas termeit, végül a kis házikápolnát, melyben érintetlenül ott állanak egy főúri család ereklyéi és régi nemesi okmányai, melyek talán Halis Istvánnak nyújthatnának élvezetes órákat.
Miután délután az orgonabokrok alján uzsonnáztunk, este a verandán vacsorázunk, miközben teljesen megvetjük a villa és kés városias intézményét. A jázminbokrok még mindig illatoznak, sőt kábítóbban, bujábban mint előbb. Kiderül, hogy egy szép leány, ki körül úgy forgott a palini világ, mint a bolygók a nap körül, kiderült, hogy holnap lesz tizenhét éves. Akad is, aki a kéményseprő és molnár találó példázatára hivatkozva, kívánja, hogy álmai teljesüljenek, menjenek teljesedésbe a mamája tervei és fizetődjenek ki a papája gondjai. Közben a másik teremben tust húz a palini cigánybanda, mely most gyakorolja be magát a János vitézbe. Tizenhét esztendő - megható dolog. A francia szalondrámáknak is, melyekben pedig annyi a blazírt ember, mint nálunk a tótgyerek, van egy alakja, aki a természet és ifjú vér megható üdeségét árasztja: - a tizenhét éves leány. Vegyük még ehhez a jázminbokrok illatát, a terrász alatt a lombok sejtelmes susogását és az érkező holdat, mely fehér fátylát már bontani kezdte - ah, hogy miért is nem ballagott az országúton a négy ökrös szekér. Ha kicsit várnak, talán lírai vers lett volna a születésnapi köszöntőből, így azonban a molnár és a kéményseprő mindent elrontottak.
Aztán szíves jójszakát kívánunk és hazajövünk. A magyar-utcai gyerekek - hála Isten - alusznak már, annál inkább ébren vannak a kávéházak. Ah, ocsmány, undok városi helyek, a falu szűzi hangulata után csupán utállak, megvetlek benneteket.
Ez őszintén átérzett megvetéssel és elveim fenntartásával belépek a kávéházba...
n. s.
U.i. Őszintén kívánom, hogy a palini parcellázás jobban sikerüljön, mint e tárcám. De azért, Szerkesztő úr, csak fizesse ki az árát.