Felfedeztük a kanizsai múzeumot
Kincsek a gimnázium két kis zugában - A város nem törődik a múzeummal - Egy könyv és oda a szubvenció - Halis István tanácsos nyilatkozata.
Nagykanizsa, okt. 6.
Saját tudósítónktól.
Tudom, sokan csodálkozva néznek maguk elé és hamarjában eszükbe sem jut, hol, hogyan, mióta van Nagykanizsán múzeum. Pedig van. Csak éppen az a baja, hogy kevesen tudják. És még kevesebb, aki törődik vele.
Zalaország büszke kultúrája elfelejti a múltat, ami Magyarország történelmének lapjaira annyiszor írta oda Kanizsa nevét, annyiszor rajzolta oda régi fóliánsok lapjaira Nagykanizsa várát. Elfelejti a kulturális előretörés mai idején, hogy ebből a kultúrából, amit apránként hagyott örökül ránk a múlt, a történelem, ebből részt kér az eljövendő generációk népe is.
Igaz, hogy múzeum nélkül meg lehet élni. És ma ez a legnagyobb gondja mindenkinek. De ahol csak egy kis lehetőség mutatkozik a teremtő kultúrmunkába való bekapcsolódásra: ott már kötelesség harcolni, ha kell, áldozni is érte. Nagykanizsa rohamos fejlődése feltétlen garancia erre a lehelőségre. Sőt, most már szüksége van Kanizsának mindenkori kultúrájának tükrére: a kanizsai városi múzeumra.
Szüksége van annál is inkább, mert az alapjai már megvannak s csak kiépíteni kell azokat. Hiszen ha valamikor, úgy ma százszoros bűn lenne veszendőbe hagyni olyan kincseket, amik hivatva vannak egész Kanizsa számára terjeszteni a műveltséget a város történelmének, közéletének régi és mai népének emlékein keresztül.
Ez az elhanyagolt, de feltétlen értékes és érdekes alap a mai szerény, csak kevesektől tudott és még kevesebbtől látott városi múzeum.
A kanizsai múzeum eredete.
A múlt század kilencvenes éveiben kezdődött, amikor Babocsay polgármester bagolai szőlőjében valami áskálás alkalmával ezerszámra talált még a Krisztus előtti időkből származó, kézzel formált cserépedényeket. Valószínű tehát, hogy már jóval Krisztus előtti időkben is volt valami telep Kanizsa helyén, mert különben egy fazekas sem ütötte volna fel sátorfáját a bagolai hegy tájékán. Évekig őrizgette Babocsay a pincében az ő cserepeit. Egyszer aztán - nagyon rossz, felázott volt az út - valami buta szolgája ezekkel a drága kincsekkel rakta ki végig a kocsiutat. Oda volt a kincs.
De ekkor már Halis István városi tanácsossal, a múzeum mostani igazgatójával együtt elhatározta a két régiség szerető férfiú, hogy meg próbálják összegyűjteni Kanizsa régiségeit egy létesítendő múzeum céljaira. Öt-hat évig csak a hivatali szobájukba halmozták fel a lassan összegyűjtött anyagot. Sok évi fáradatlan, de eredményes kutatás után 1919-ben kapta a városi múzeum felsőbb utasításra a mostani két kis szobából álló helyiséget a főgimnázium első emeletén.
Látogatás a múzeumban
Itt kerestük fel egyik délelőtt Halis István nyug. városi tanácsost, a múzeum igazgatóját, Nagykanizsa jeles muzeológusát. Szomorú két kis helyiség ez a nagykanizsai múzeum. Az első, sötét kis szobában primitív állványon hülznis skatulyákban ezerféle apróság: török cseréppipák, patinalepte vasdarabkák, szerszám, fegyver alkatrészek a vár helyéről. Aztán múzeumban egyáltalán nem használható szekrények. Bem-képek, porlepte, régi könyvek, írások. Köztük egy remekbe készült korsó a céh rendszer idejéből.
A földön szanaszét a törökök kő és vas ágyúgolyóbisai, rozsdamart vas sisak, széles, lapos török patkó, meg Kanizsa címerei. Aztán két bilincs. Csak egy két láncszem. Úgy kovácsolták rá valaki kezére, mert csonttal együtt találták a régi vár helyén valahol.
A másik, utcai szobában is festői rendetlenség. Nincs helye semminek. Idomtalan szekrények rejtik a kincseket: négy évszázados disznóbőrbe művészien bekötött, csupa rézmetszet, történeti és egyéb fóliánsok. A másikban gyönyörű numizmatikai gyűjtemény: mindenféle náció régi pénzei. Aztán érem-, papírpénz-gyűjtemény. A harmadikban ipari emlékek, céhládák, ékszerek. Sok nagy értéket képviselő raritás. Legérdekesebb a múzeum rézmetszet gyűjteménye. Csupa egykorú kanizsai vonatkozás. A régi Kanizsa vára mindenfele formában, mindenféle régi rajzoló kezemunkája. Ezek mind keretekben lógnak a falon. A főhely közöttük üres. Valami nagy kép lehetett ott, mert két hatalmas szeg maradt csak a helyén.
Kérdezősködésünkre azt a választ kaptuk, hogy ott a múzeum egyik büszkesége volt, egy olajfestmény egykorú renaissance keretben a régi várról, amit felvétettek az országos műemlékek közé. Jelenleg a polgármesteri hivatalos szobát ékesíti. Valamikor még Vécsey polgármester idejében a tanácsteremben volt, de egyszer onnét szőrén szárán eltűnt.
Egy év múlva akadtak rá a tanácsterem karzatán ócska akták és poros lim-lom legfenekén, de már akkor két helyen lyukas is volt. Vécsey megreparáltatta, fel is akasztotta a hivatalában, de később a múzeumnak adták.
A város és a múzeum
Megkérdeztük, van-e reménye a múzeum igazgatójának arra, hogy kap megfelelő helyiséget a gyűjtemények kultúr-városi igényeket kielégítő elhelyezésére.
- Csak az Isten tudná megmondani, hogyan lesz és ha lesz is, mikor. A polgármester 4 szobát engedélyezett nagy nehezen az új gimnáziumban. De ezt majd csak akkor kapjuk meg, ha nem a mérnök parancsol a polgármesternek, hanem fordítva. Így van ez, kérem. A múzeum - pedig városi múzeum - vagy talán éppen ezért, csak mostohagyermeke a városnak. Mai helyzetében fejlődésképtelen. A város erre szánt pénzén a város vesz és küld ide értéktelen 1-2 éves jogi könyveket és muzeális jelentőséggel egyáltalán nem bíró dolgokat. Egy könyv - oda a szubvenció. Aztán nincs világítás, nincs fűtés, a kályhát is magam csináltattam, az irodai felszerelési tárgyakat magam veszem. Nincs valaki, aki egy hónapban egyszer legalább kisöpörne. Nincs egy írnok vagy valami segéderő, aki segítségemre lenne az anyag feldolgozásában. Tessék elhinni, még katalógusunk sincs. Egyedül, koromnál fogva nem bírom én már a munkát. Aztán ez a rendetlenség! És ez megoldhatatlan, amíg helyiség és megfelelő szekrények nincsenek. Ezért kell a múzeum értékes régiségeit ládákban, szekrények fenekén tartani. Ezért nem lehet a nagyközönség rendszeres látogatását bevezetni, ami pedig mindjárt magával hozná az adakozás útján való gyarapodást. Mindig nem akad Grünhut Alfréd, aki 36 darab nagyértékű dolgot hagy végrendeletileg a városi múzeumnak. Pénz nélkül, helyiség nélkül, munkaerő nélkül, de - amit a legkeservesebben nélkülözünk - jóakarat nélkül csak a jó Isten tudná megmondani, mit várhatunk a jövőtől.
(bl.)