Színes mozaik
Nagykanizsa történetéből
írta
Halis István
Nagykanizsa,
Ifj. Wajdits József könyvnyomdájából
1893.
A szöveg gondozásakor a helyesírás mai szabályait érvényesítettük. Megtartottuk a nevek régies írásmódját, de a cz-t itt is c-re cseréltük. A toldalékolás régies hangzást adó formáit is megőriztük, de itt is a mai írásformát alkalmaztuk.
Forrásaim:
A képeket rajzolta Róth Miksa.
Nyári éjjel.
Éjfél körül jár az
idő. A világmindenségben szikrázó kicsi lámpások gyanánt fénylenek a nagy
égitestek. Olyan meleg augusztusi éjszaka, van, milyen valahol Szevilla
táján szokott lenni. S mivel a kánikula forrósága a nappalhoz képest enyhült
valamicskét, tehát az enyhébb levegőt sietnek felhasználni: "alusznak
minden állatok."
Fűvel benőtt csöndes udvaromban ketten
vagyunk Róth Maximilánnal, ki a könyvecske képeit rajzolta.
Művész vér: cigány vér. Mire a nagy
melegben jóleső lustálkodás közben eszmélkedem: akkorra társam átöltözött
apródruhába, egy rozoga gitárt szorít szívéhez, (komédiás-trupptól szerzett
rekvizitumok) — és énekelget hozzádűlve az udvaron vadontermett ecetfák
egyikéhez.
Hallom, hogyan belepönget a húrba és
férfias hangján, érzelgősen, mint valami lovagkorból megmaradott trubadúr,
énekeli;
Állok ablakod alatt
Holdvilágos éjjel,
Lanyha szellők suttognak
A fa levelével;
A csend oly végtelen.
Senki sincsen ébren ...
Csak itt lenn a szerelem.
És a hold az égen!
A gitározó piktor
néha fölveszi szivarját és nagyokat füstöl. A szivartűz fényénél látjuk,
hogy menekülnek a füsttől a szúnyogok százai, melyek vérünket szívják a
sötétben.
Én pedig .hanyattfekszem a fűben. Nézegetem,
hogy az ecetfák silány koronája miképpen föd el egy-egy darabot a csillagos
menny-égből. Eközben elmélázok.
Isten a megmondhatója, hogyan, — egyszerre
csak lelki szemeim előtt áll Várady Józsi; szinte hallom, hogyan
énekli merengő alt-hangján:
Fölverem a sarkantyúmat,
Már én innen elmegyek;
Szőke leány, édes leány
A jó Isten áldjon meg!
Adjon az ég oly szeretőt
A ki téged el is vesz:
Mert mire én házasodom,
Isten tudja mikor lesz!
Nini! hiszen ezt
a nótát akkor énekelte Várady (mégpedig kétszázszor egymásután) mikor Kanizsáról
elvitték az illeték-szabási hivatalt és a távozó tisztviselők búcsú-lakomát
tartottak.
Eszembe jut minő pompás gyerekek voltak azok
a tisztviselők. Mintha most is látnám a mosolygó főnököt Halvax Mátyást;
hallom hogyan kiáltja Biber Jóska ebédlő társaságom kis gazdája:
"Csak az a mienk, amit lenyelünk, tehát együnk!" Szemeim előtt
gusztál huszonegyet a fekete ragyogószeműi Szentgyörgyi Dezső. Várady
Józsinak barátságos arca mellett sorban megjelennek szemeim előtt.
Igazán kár, hogy elvitték őket Kanizsáról.
Bennök megszerettem a fináncokat.
Miért is mentek el ezek Kanizsáról?
Egykor egy új miniszterünk nagyot akart csinálni:
megalkotta az illetékszabási hivatalt a régi adóhivatalokból. Ekkor Kanizsa
is kapott ilyen új hivatalt.
A tisztviselők átvették az új hivatalt óriási
restanciával, mert az adóhivataltól kocsiszámra kapták az elintézetlen illetéki
ügyeket.
Emberfeletti módon megerőltették magukat
a munkában a tisztviselők. Csak így volt lehetséges, hogy semmi restanciát
sem hagytak maguk után, mikor egy újabb miniszterünk szintén nagyot művelt:
t. i. feloszlatta az illetékszabási hivatalokat, s az illetékügyet ismét
visszaterelte az adóhivatalokhoz. Ez a hatalmas reform vitte el az én kedves
embereimet Kanizsáról.
Erről eszembe jut, hogy hivatalok dolgában
mennyi változás történt Kanizsán az újabb időkben. Volt itt praeperendia
és tanfelügyelőség. Itt volt az állami állatorvos. Városunkban székelt a
távíró-igazgatóság. És valamennyit elvitte Kanizsáról a politika.
Odafordulok a piktorhoz és diskurálok Kanizsa
pechjéről. Mert keveset mondunk azzal, ha szerencsétlennek mondjuk;
magasabb pechje volt minden dologban.
A régebbi időben (mikor még Kanizsa vára
nem volt török kézen) a török foglyok gyújtogatták a várost. E korból ilyen
dicsőséges dolgokat jegyeztek föl a török krónikások. "Egy igazhitű
török fogoly a kanizsai lőporos tornyot felrobbantotta s ezáltal néhány
ezer keresztény disznót a pokol mélységes fenekére küldött, — önmagát pedig
a szintén ez alkalommal meghalt 170 muzulmán fogollyal együtt a paradicsomba
juttatta."
Mikor pedig töröké lett a vár és a basa keresztény
foglyokkal tömte meg a börtönöket, akkor viszont a keresztény foglyok gyújtogattak
ahol lehetett.
Eddig a szomszéd basák (a pécsi és szigetvári)
raboltak Kanizsa városában. Teriaki Haszán pécsi basa például, (aki
igen kedélyes úr lehetett,) imigyen dicsekedett: "Oly sok kanizsait
elfogtunk, hogy belőlük minden emberemnek jutott annyi fogoly rabszolga
— ahány ujjuk volt: t. i. tíz darab; én pedig kaptam húsz foglyot, mert
az én lábaim is harcolnak úgy, mint más ember kezei!"
A kámzsáikat lófarkhoz kötve vagy nyereg-kápához
fűzve csapatonkint marhák gyanánt hurcolták rabszolgaságba, házaikat pedig
felgyújtották. Most pedig, hogy töröké lett a vár, épen úgy szenvedtek a
lakósok mint előbb; csakhogy a kanizsai basa többé nem bízta a szomszédokra
a dolgot, hanem maga elvégezte.
Magától értetődik, hogy a kanizsai basa elegendő
keresztény hölgyet szerzett magának a hárembe. Sőt szerzett annyit, hogy
a kanizsai leányvásárokon el is adhatott belőlük.
Ha pedig valamiért a városiakra megharagudott
a kegyelmes basa, akkor a város feje nem késett egy-egy szép leányzót ajándékba
vinni a basa rózsás kertjébe. Tudták, hogy akármilyen ördögfajzatja légyen
egy török basa: ilyen ajándék látására elneveti magát s aki nevet, az nem
tud haragudni. A közjóért pedig szabad letörni egy szál virágot.
Talán máskép viselkedtek a keresztény csapatok?
Szó sincs róla. A várat ostromló bajor, francia, stájer és horvát csapatok
nem voltak képesek a várat bevenni, hanem tüze borítgatták a lakósok házait,
mert ez könnyen ment. Sőt az ostromlás ideje alatt (míg Hohenloe gróf tanácsára
"a fű növését várták"), a keresztény zsoldos csapatok (a "mieink"),
széltében pusztítottak: leölték vagy elkergették a földmívelőket, feltörték
a templomokat, megfertőztették a nőket.
Mikor törökök ostromolták a várat, akkor
a keresztény várparancsnok leégettette egészen a várost, nehogy a törökök
szállást kaphassanak; — s mikor keresztények jöttek ostromolni, akkor a
török parancsnok gyújtatta föl a házakat vagy legalább a házak tetőit lehordatta.
Mindig a kanizsaiak itták meg mindennek a levét. Cifra története van Kanizsának!
A keresztények végre visszavették a várat,
de ez a város sorsán nem sokat változtatott. Beteljesült az a köz mondás:
"a pechvogel az ujját akkor is eltöri, ha szájába dugja." Kanizsa
lakosainak ezután is küszködniük kellett az elnyomatás ellen, mint előbb.
Azonban az egyben igen jól jártak a kanizsaiak, hogy előbb csak egy embert
a török basát kellett instálniok, ezután pedig válogathattak a Forumokban:
deputációk jártak királyhoz, hadikommisióhoz, vármegyéhez. Az igaz, hogy
nagy hiában fordultak akárhova: a sok kéz mindegyike tudott nyomni, de segíteni
nem akart egyik sem.
"Hurrá!" — kiáltja java diskurzus
közben a piktor és fövegét lecsapja a fűbe, — "pompás tervem van! Próbálkozzunk,
írj epizódokat Kanizsa történetéből, én pedig csinálok hozzá néhány illusztrációt
és — kinyomatjuk."
— — És most itt vannak a megirt történetek,
melyeket különben (hogy ezt is megemlítsem) tíz esztendőig tartott adatgyűjtés
előzött meg. Az adatokat eddig fel nem dolgozta senki.
Megvallom, hogy két hivatalban való lélekölő
napi munka után eléggé nehezemre esett e kis könyv összeállítása.
Kanizsaiak! Érdeklődtök-e várostok iránt
annyira, hogy ezek a történetek folytatódjanak?
Kanizsa a török világ után.
Kanizsa végvárának utolsó
basája Musztafa az 1690. esztendőben feladta a várat, mely a török
uralom kapuja volt Magyarországon. (Ezt jelzi Kanizsa nagyobb címerében
a nyitott várkapu.)
A városnak — "melyhez hasonló nincsen
sem a német, sem a török birodalomban", három sor aranyláncra fűzött
kulcsait remegve adta át a keresztények vezérének egy fehér szakállas török
aga.
A daliás szentkirályi Andrási Péter (Krasznahorka
várának örökös ura), lóhalálában vágtatott a harcteréről Bécsbe, hogy azon
örvendetes újságot, miké az Isten Kanizsa híres erősségét az éheztető kéntelenség
által keresztények kezére visszajuttatta, minél hamarabb hírül adhassa a
császárnak. A vár átadása előtti éjjel Musztafa a várudvar sarkában egy
gödröt ásatott, oly mélyet, hogy a posványos víz fölszakadott a talajból,
és összeharácsolt kincseinek nagy részét belerakta.
Odarejtette a drágakövekkel kirakott nyergeket,
csótárokat és súlyos aranyedényeket; szóval mindazon drágaságokat, melyek
elszállítása nagy nehézséggel járt volna.
Azután a kincseket ismét betakarta földdel.
Minthogy pedig fehérménnek vére megtalálhatlanná teszi az alája rejtett
tárgyakat, ezért Musztafa elvágatta legkedvesebb paripájának, egy tiszta
fehér ménlónak nyakát és annak vérét a kincset rejtő titkos helyen kicsorgatta.
"Visszajövünk még Kanizsára rövidesen!" mondogatta Musztafa.
De a basa mondása nem teljesedett és a kincsek
most is ott hevernek a süppedő berek mélyében.
Mert a vár egykori helyén most gyönyörű szép
fű hullámzik.
A vári réten rendesen van széljárás.
A töltésen járó babonás kiskanizsaiaknak a szél suhogására mindjárt a kincsőrző
fehérmén jutott eszükbe s az éjféli órákban sokszor látni vélték, hogyan
száguld szemkápráztató gyorsasággal a fejetlen paripa a vár egykori helyén.
A vár átadása után letépték a ragyogó félholdas
zászlókat, lerombolták a várban levő karcsú minareteket és kupolás dsámiákat.
Felszedeték a napkeleti hidak öt hajója,
szintúgy napnyugati részen levőnek négy hajója és az egész híd szétbontaték.
A várban talált épületek közül sokat leromboltak
s azok köveiből Perge Kristóf várkommendáns a keresztény istennek
építtetett templomot a jezsuita atyák istállóinak helyére. Ezenkívül épített
egy hatalmas klastromot a franciskánus barátoknak, kik ezentúl meg fogják
oltalmazni a várost hathatós imádságokkal. Mert a lakósok az imádságon kívül
egyéb védelem híjával maradának a pogány törökök ellenében, hisz a császár
ő felsége elvitette a várból majdnem minden katonáját, a várban maradt invalidusoknál
pedig erősebb az imádság.
A templom megépítéséhez szükséges napszámosokat
és fuvarokat a városiak adták hálából, hogy az Isten ily nagy jót tett Kanizsával.
Sok dolog visszaváltozott régi rendeltetésére.
Száz évvel előbb a törökök szétpusztították a franciskánusok templomát és
köveiből dsámiát építenek Allah dicsőségére. Most lerontják ezt az épületet
a keresztények és újra szentegyházat csinálnak belőle Isten tiszteletére.
Az új templomba szentelt víztartónak behelyezésének
egy kőből faragott oszlopos edényt, mely azelőtt a basa palotájában vala.
Ebben az edényben mosta meg az arcát Musztafa
basa, mikor a kelő nap felé fordulva azt mormogta remegő ajkaival: "Allah
az isten és egyedül Mohamed az ő prófétája!" Most pedig ugyanebből
a tartóból hintik az arcukra a szentelt vizet a jámbor keresztény hívek,
mikor meghajtják térdeiket az oltári szentség felé és áhítattal susogják:
"Örökké dicsérjük Jézust az igaz Istent!"
A boldogemlékezetű Leopoldus császárnak kegyelmes
parancsára a város lakosai és az invalidusok megajándékoztatának szabad
fundusokkal oly módon, hogy a földektől holdankint egy aranyat fizetének
és az egész lakosság mint Communitas adózó Renddé tétetek.
Különben Kanizsa lakói mint végvárban levők
még a törökvilág előtt is nagy szabadsággal éltek s egyenesen a kamara igazgatása
alatt állottak, a mióta Nádasdy Tamás gróftól (Kanizsay Orsola férjétől)
a várost megszerezte magának az országos kincstár.
Kanizsa határa felméretett és konstatáltatott,
hogy 42 ezer holdból áll s így a lakósok 42 ezer aranyat fizetének érte
vételár fejében.
Jól járt a felséges kamara is, meg a polgárok
is. Amaz óriási summa pénzt kapott a városért és az eladás dacára még évi
adót fizették a polgárok, emezek pedig a szabadságon felül még sok privilégiumokat
is nyertek a drága aranypénzekért.
Mily drágáért adták el Kanizsát, kitűnik
azon körülményből, hogy Prié francia márki eladásra kínálta 12 ezer
pengő forintért Chinorányi kanizsai postamesternek a szomszédságunkban
fekvő Horvát-Szent-Miklóst, melyhez még a szentgyörgyvári és a légrádi hegyek
is hozzátartoztak. Chinorányinak volt ugyan elég heverő pénze, de nem akarta
olyan méregdrágáért megvenni a nagy birtokot. Pedig mily olcsó lett volna
Kanizsa árához hasonlítva!
A drága privilégiumok által Kanizsa város
nemcsak kivéve lőn az urbárium alul, hanem vásárokat is tarthatott, vámokat
szedhetett, sőt még szabadságában állott téglaégető- és pékkemencéket valamint
akárhány mészárszéket fölállítani. Ezeken felül ami a privilégiumoknak mintegy
koronája vala: a lakósok a jó borokat nemcsak butskákból, hanem nagyobb
edényekből is szabadon megihatták vagy eladhatták vala.
Vendégfogadó nem volt, bár a város azt is
felállíthatott volna. A katonák a gazdáktól vették a szükséges borokat és
kisebb mértékben szétosztották maguk között.
Ennyi sok privilégium dacára megtörtént,
hogy Senkendorfer úr a kanizsai várkommendáns annyira beleavatkozott a civilis
dolgokba, miké a város malmát elfoglalta vala erőszakkal s habár a kanizsaiak
mindig törekedtek visszafoglalni a malmot, mindazonáltal sohasem nyerték
vissza.
Mindamellett könnyen megvigasztalódtunk,
mert a hadizsákmány gyanánt elrabolt két darab harangunk közül az egyiket
visszaadta a városnak könyörgéseire gróf Pálfi János fővezér, s a
harang máig is ott fungál nagy harangként a franciskánusok templomának tornyában.
Mivel pedig az öreg harang szava igen fölhallatszik a Magasságbelihez s
így a lakósoknak módjukban áll könnyen megszerezni lélek-üdvösségüket: tehát
ez a nagy harang bőven megfizeti az elfoglalt malomnak elvesztett
jövedelmeit.
A kanizsai vár sok aggodalmat okozott a felséges
kamarának. Mit csináljanak vele, mikor a vár fenntartása költségbe kerül
s ennek dacára még mindig rettegniök kell, hogy a törökök visszaveszik a
várat és biztos fészkül szolgál, nekik további hódításaik közben.
Csodálatos módon akadott a császár mellett
okos ember, ki azt tanácsolta, hogy le kell rombolni a várat. Akkor fenntartása
költséget nem okoz, a török sem vetheti meg többé Kanizsán a lábát. Ehhez
járult még egy harmadik ok, hogy t. i. pénzt is kapnak érte.
Eladta tehát a bécsi kormány a kanizsai várat
Grasics bárónak valamely nevetségesen kevés árért, oly vinkulum mellett,
hogy az egész várat köteles lebontatni saját költségén.
A vár erős bástyáit és a várban levő épületek
egy részét puskaporral szétrobbantotta Grasics báró és vett magának a városban
egy fundust a posta-ház szomszédságában.
A fundusra a vár tégláiból egyemeletes házat
épített. A ház felső részében 5 szobák valának, az alsó szobákat pedig bérbe
kiadta egy vendégfogadósnak.
A fogadó megépítése után Grasics, — persze
költségkímélésből, — abbahagyta a várfalak szétbontását és elhordását.
Kanizsán eddig nem volt vendégfogadó.
Az a jó szokás vala t. i. ezen boldog időben,
hogy az utazókat akár postával, akár pedig saját alkalmatosságukon utaztak
— szívesen fogadta minden közönséges polgár. A jámbor háziasszony tiszta
abrosszal beterítette az asztalt és a vendéget megkínálta szép fehér cipóval
addig is, míg az ebéd ideje eljövend. Mindennel szívesen traktálták, sőt
ha saját kocsijukon jöttek, akkor lovaikat is ellátták bőven élelemmel.
Ha pedig rossz időjárás volt, vagy az utas nem akart tovább menni, akkor
heteken keresztül szívesen látták vendégül.
Mindeme szolgálatokat nem pénzért tették,
hanem az ismeretlenek iránti szívességből. Az utasok titokban adtak a gazda
kis gyermekeinek egy-két ezüstpénzt ajándékban, hogy a gyermekeknek örömet
csináljanak a szíves látásért.
Elutazáskor kikísérték a vendéget és — miután
megígértették vele, hogy máskor sem fogja elkerülni a házat, — ezer áldás
között váltak meg tőle.
Ezért nem volt vendégfogadónk.
Grasics bárónak fösvény úrnak kellett lennie,
mert tudta, hogy az utasok hasznot hajtanak s ezért épített fogadót.
A kanizsaiak meg sem gondolták, hogy a vendéglő
felállításának megengedéséből valami káruk lehetne, mert úrbériség nem volt
s Grasics bárónak egyenlő szabadsága volt a többi kanizsai polgárral.
Mert a kanizsaiak mitől fizettek bizonyos
summát esztendőnkint a kamarának, ha nem a szabadságukért?
Hiszen földjeiket drágán megvették. Tehát
nem azoktól, hanem csakis személyöktől kellett adót fizetniük azzal a jussal,
mellyel Kanizsa mint véghely előbb bírt. Mivel t. i. ezentúl nem szolgáltak
fegyverrel és szabadok maradtak, tehát kötelesek voltak évenkint némi summát
fizetni a felséges kamara kasszájába, mely adót Temesvár, Eszék, Pétervár
és a többi le nem rombolt végvárnak fenntartási költségeire fordították.
Ezért fizetett Grasics báró is, és ezért
fizetett még egy Kanizsán lakó földesúr valami Malek nevű is, ki
Pogány-Szent-Péternek vala földesura. Ez utóbbi t. i. szintén vásárolt fundust
Kanizsán és lakóházat épített magának, mert a városban nagyobb bátorságban
érezte magát, mint falujában. Ennek háza szintén egyemeletes volt.
Úgy Malekot, mint Grasicsot uraságnak hívták
ugyan, de nem Kanizsának voltak földesurai, mert ők is csak olyan polgárok
voltak, mint a többiek és a közönséges terhet együtt viselték a többi polgárral.
A kanizsaiak ez idő szerint jól érezték magukat.
Jöttek ugyan zavargós idők is, de a városiak el tudták rejteni értékesebb
holmijukat és fontosabb irományaikat, úgy a kurucok, mint a labancok elől.
Később Grasics báró eladta kanizsai birtokát
Szapáry grófnak, ki rezidenciát épített magának a volt Grasics ház
mellett.
A grófi házat várnak hívták, mert azon téglákból
építették, melyek a várnak még eddig le nem bontott falaiból megmaradtak.
A végvárat ekkor annyira szétbontották, hogy csak dirib-darab kőtömegek
maradtak a helyén, mely kövekből később kirakták az utcát a gróf háza előtt,
hogy a gróf úr sárban ne járjon.
Szapáry gróf bejött lakni városunkba és itt
vígan töltötte napjait.
A volt Grasics-ház pedig vendégfogadóvá lett.
A várőrség feloszlatása után a kamara harmincados
hivatalt állított fel Kanizsán.
A három esztendőnként történt városi tisztújításnál
mindig a harmincados jelent meg a méltóságos kamara képviseletében és kijelölt
3 érdemes férfiút, kik közül a polgárok szótöbbséggel választották a városbírót.
Előbb pedig, míg a vár fennállott, addig a kandidálási jog a várigazgatóé
volt.
Szabadon és boldogan éltek a kanizsaiak csöndes
munkálkodás között.
A vár környékén levő mocsáron keresztül szekérutat
csináltak, mi célra Nagy- és Kis-Kanizsa között egy erős töltést építettek
nagy erőfeszítés mellett és számos költséggel. A töltésre csináltak két
nagy hidat szép erős pallókból, hogy a víz elfolyhasson és ne rontsa a töltést.
Ettől félni különben fölösleges vala, mert úgysem engedte volna meg a vízrombolásokat
a töltés mellé állított böcsületes nepomucemus szent János.
Az első híd mellé egy vámsorompót állítottak
fel, mely kerékre járt vala. Terhes szekér előtt leeresztetek a sorompó
rúdja és addig, míg egy garas vám nem fizetődött, nem engedték a szekeret
a töltésen átmenni. — A kanizsaiak persze nem fizettek semmi vámot.
A vám jövedelmeit árendába adta a város,
és bejövő készpénzzel gond nélkül gazdálkodik vala.
Kanizsa város ezek szerint könnyen éli világát
és immáron akkora kevélység lakozék benne, hogy vakmerő lőn azt instálni
a felséges kamaránál, miszerint királyi szabad várossá lenni megengedtessék.
Azonban ahelyett hogy szabad várossá emelték
volna, elvesztette a város mindenét: rétjeit, szőlejét, vámját és szabadságát.
A nevetséggel határos vakmerőséggel kifosztották mindenből.
Szapáry István gróf igen barátságos, szíves
ember volt, s még a jósága is kárt okozott Kanizsának.
A gróf ugyanis megkérte 1742. év őszén a
városbírót, hogy engedjék meg csikóit a töltésen alullevő városi rétre (a
Leányvárba) hajtani és ott legeltetni, miután Szepetneken nincsen jó legelő
és a csikók májbetegséget kaptak, ígérte, hogy ezt a szívességet a legelső
alkalommal visszaszolgálja.
A városbíró a legnagyobb készséggel megengedte
a legeltetést, habár a városi polgárság egy része ellenezte. De hiszen Szapáry
gróf olyan becsületes jószívű ember, hogy nem kell csalástól félni, — aztán
ő is városi polgár s ezenfelül ő is tehet még a városnak szívességet, mint
szomszédos birtokos!
Szóval a csikók benne voltak a leányvári
rétekben.
És még javában ott legelésztek a csikók,
mikor Szapáry István gróf úr az 1743-iki közönséges esztendőben megholt
vala. Testamentum-levelében a kegyelmes gróf úr Kanizsa városában levő rezidenciáját
és a Szombatkai sorokban fekvő 6 hold földjét (Bilke, Fütyeháza,
Zsigárd, Péterfa és Kerekes nevű praediumaival és minden activa adósságaival
együtt) nemes Petrikovics Magdolna nevezetű szépséges asszonynak
T. Ns. Vitézlő Bessenyei Ignác hadnagy uram szerelmestársának hagyományozta
az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében.
E sok vagyont azért kapta az említett asszony,
mivel ennyi-hány esztendőktől folyvást mint gazdaasszony híven szolgálta
a kegyelmes grófot és minden kívánságait teljesítette, — a gróf úr pedig
érdemesen megjutalmazni óhajtotta az irányában mindig megmutatott jó indulatokat.
Példát vehettek róla ti hivalkodó, cifrálkodó mostani asszonyok!
Szapáry István magtalan lévén, halála után
jószágaira a királyi fiscus tette rá kezét, mint uratlan vagyonra. A fiscus
nem respektálta sem a testamentumlevelet, sem azt, hogy Szapárynak életben
levő testvére volna örökös a jószágokban. Minden vagyont lefoglalt magának
s a többi vagyonnal együtt elvette a legelésző csikókat is a leányvári rétekkel
együtt.
Hiába protestált Kanizsa közönsége, a fiskus
erősebb volt, a boldogtalan város örökre elvesztette a réteket.
Alig lőn országunk nádora Batthiány Lajos
gróf, már hamarjában donatiót szerzett Mária Terézia királynőnktől Szapáry
birtokaira.
A hatalmas palatínusnál hamar ment a dolog.
Szapáry testvére katona volt s egyáltalán nem törődött azzal, hogy a fiskus
elvette a jószágot. (Halála után azonban 3 fia mégis kereste a jusst, de
olyan befolyásos mindenható úr ellenében, mint a nádor vala, kárba veszett
minden fáradozásuk.) Petrikovits Magdolnát pedig kényszerítette a nádor
a birtokok átengedésére huszonegyezerötszáz forintokra definiált árért.
A kanizsaiak igen megörültek, hogy olyan
hatalmas úr jön közéjök, pedig rágondolhattak volna, hogy nem jó nagy urakkal
egy tálból cseresnyét enni.
A palatínus elődjének Kanizsán nem volt egyéb
birtoka, mint egy rezidenciája a vendéglővel és a Szombatkában 6 hold földje.
Rétje pedig épen semmi sem vala.
A hatalmas palatínus mindent igyekezett magának
megszerezni. Legelsőben is elfoglalta a használat nélkül heverő földeket.
Egyúttal nagy készséggel megvette Malek uraság kanizsai házát, melyet Malek
a városnak kínált megvételre, de a kanizsaiak sehogyse akarták megvásárolni
a nagy házat — adósságra.
Azután elfoglalta a palatínus a berekben
levő réteket az első hídig. Később pedig elvette az első hídon túl levő
réteket is.
Bár ezeket a réteket a két város között levő
bozótban nagy fáradsággal árokmetszések segítségével csinálták a lakósok,
mindazonáltal a palatínus nem adott semmiféle megtérítést az elvett rétekért.
Perrel pedig semmit se nyertek.
Valamivel később még elvette a nádor a Káplárné
kertjét a zsidó temető szomszédságában, s raja svajceriát építtetett.
Végül pedig elfoglalta a svajceria házon túl fekvő szántóföldeket és réteket
egészen a szentmiklósi hídig.
E közben a palatínus azt is eltiltotta, hogy
a berekben ne légyen szabad vesszőt vágni, sást kaszálni, nádat aratni,
marhákat legeltetni, sem pedig a töltésen vámot szedni. Bor kimérését különösen
megtiltotta. Füvet pedig senki sem kaszálhatott a berekben (még a saját
rétjén sem) ha csak egy-egy Máriást a tiszttartó úrnak nem fizet vala.
Ekképpen lőn Batthiánynak sok rétje, a városbelieké
pedig számban igen megfogyatkozék.
A város irományos-tárából síró szemmel olvashatjuk,
minő kegyetlenséggel és ravaszsággal kivetkőztettek jogainkból. Még szerencsétlenségeinket
is felhasználták elnyomásunkra.
Kanizsán sokszor esett tűzi veszedelem.
Egyszer kigyulladott Skrem boltos
istállója és minthogy az alszél erősen fújt — a tűz belekapott a zsúppal
födött házba is.
Az égő ház szomszédságában állott a városháza.
Alsó felét téglából építették, emelete pedig a tornyokkal együtt fából állott.
Csakhamar a városháza is meggyulladott és
olyan tűz lőn, hogy véges-végig elégett az egész piarczi-utcza, kivéve
Batthyánynak és Gebernek házait, melyek épen maradtak.
Mikor égni kezdettek a városházának tornyai,
akkor bátor polgárok megmentették a város irományait. De hová vigyék, hiszen
mindenütt ki van téve az elégés veszedelmének ?
Azt gondolták magukban, hogy sehol bátorságosabb
helyre nem rejthetik a tűz elől, mint ha Batthiánynak erősen épített pincéjébe
elhelyezik az irományokat. Úgy is tettek és ezen jó cselekedetük is a város
nagy kárára szolgált.
A herceg tisztviselői ugyanis még azon éjjel
a város minden irományait szekérre rakták és az általános rémület közben
minden föltünés nélkül titkon elvitették Körmendre. Ott megvizsgálták az
iratokat, a fontosabbakat kiválogatták és visszatartották maguknak.
Ezzel aztán koldussá tették a kanizsaiakat,
kik hiába könyörögtek, futkostak utána, a fontos okiratokat sohase kapták
vissza. Elvesztették a legfontosabb iratot is, azt, mely bizonyította, hogy
Kanizsa határában levő 42 ezer hold földet a kamarától megvették és az árát
aranyokban kifizették.
Rövid idő múlva a palatínus úriszéket
tartott Kanizsán, milyent még sohasem tartottak ezen városban.
A különös úriszék színe elé mindazon kanizsai
megcitáltatott, kiről vélelmezték, hogy nincsen írása. Az úriszék pedig
mindazoknak földjeit, kik írással nem tudták igazolni, hogy micsoda alapon
bírják ingatlanaikat, megítélte Batthiánynak részére.
Hja, egy palatínus olyan hatalmas ember,
hogy annak kedve után kell igazodni az igazságnak is!
Az istentelen ítéletek hallására sok polgár
sírva fakadott kétségbeesésében.
Ekkor a desperatus embereknek olyan tanácsot
adtak az úri széken levő urak, — kik a palatínus lelketlen eszközei valának,
— hogy folyamodjanak a nádor kegyelméhez s biztosítják, miképp mindenki
visszakapja birtokait.
Folyamodtak tehát a nádorhoz, hiszen mást
nem tehettek.
Lett is foganatja. Hamar megjött Körmendről,
hogy a palatínus mindenkinek kegyelmesen visszaadja az eddig tulajdonában
volt ingatlan birtokokat. Csak egy kikötést tett, t. i. az ingatlanoktól
dézsmát kell adniuk. Vagyis ezáltal a gróf maga tulajdonába vesz minden
birtokot, behozza az urbáriumot, és a szabad polgárokból jobbágyokat
csinál. Tehát nemcsak a földi javaikat veszi el, hanem testüket is lefoglalja
magának.
Irtózatos elszörnyedés fogta el a kanizsaiakat.
Kapkodtak fűhöz-fához. Folyamodtak a királyhoz. Minden hiába volt.
Nem maradt más hátra, mint folyton resistálni.
Batthiány elcserélte a város határában levő
Látóhegyet egy darab erdővel, mely erdőrészlet Prié márki utódjának
Festetics Kristófnak jószágához tartozott, így került Látóhegy Somogyvármegyébe.
Most aztán Kanizsa határában nem volt többé
szőlőhegy s e miatt a város megfosztva lőn attól a jusstól, mely még urbárium
szerint is megdukálna, ha a határban szőlőhegy volna, hogy t. i. a lakósoknak
fél esztendőig szabad bort árulni. Ezentúl csak a szent Mihály-naptól karácsonyig
terjedő fertály esztendőben mérhették ki boraikat a kanizsaiak, mert az
esztendő többi részében kontrabanda alá vették a grófi cselédek a
netán felfödözött borokat.
A borkimérési jog korlátozása okából nem
engedte Batthiány, hogy a lakósok új szőlőhegyet csináljanak a város határában.
Azután a városnak nem volt szabad többé fölállítani
új mészárszéket és téglaégető kemencét. Később pedig a gróf a várostól évenként
500 forintokat akart venni árenda címén, a zsellérek pedig köteleztettek
a grófnak levelet hordani egy német mértföldig.
Amint egy elkeseredett följegyzés mondja:
"Ha lehetett volna a polgárok testéről lehúzta volna a gatyájukat is
és legnagyobb gyönyörűsége lett volna, ha meztelenül a világba futnak a
kanizsaiak."
Az úrbériség behozását célzó erőszakoskodások
gyakori zenebonára adtak okot. Ha legyőzhették az ellenállókat — vasra verték
a grófi cselédek.
De mindezek dacára sem hagytak föl a kanizsaiak
az ellenállással, bár saját szemeikkel látták, hogy a muraközi horvátokat
hogyan akasztották föl seregestül a szomszédos Szent-Miklós faluban azért,
mert ők is ellenállottak az úrbériség behozásának. Otthon nem merészelték
őket kivégezni, mert féltek a nép bosszújától, hanem ide hozták, hogy bátorsággal
megfojtogathassak. A szabadság útját mindenütt mártírok bitófái szegélyezték.
De a kanizsai purgerok még most sem
puhultak meg. Végre némi engedmények ígérete árán reávette a gróf a kanizsaiakat
arra, hogy szerződést kössenek, mely szerződésben mindenik fél jogai befoglaltassanak.
De a szerződés a városiak kárával íratott s ezért meg nem tartották. A grófi
tisztek pedig tovább is erőszakoskodtak.
A kanizsaiak a kir. kancellária elé vitték
sérelmeiket s mivel a kanizsaiaknak lett volna igazságuk: ekkor Batthiány
úgy fogott ki rajtuk, hogy részére vonta a vármegye főispánját, ki több
más úrral együtt reábeszélte a kanizsaiakat, miszerint egyezzenek bele új
szerződés kötésbe, mellyel mindenfele sérelmük megreparáltatni fog.
Az új szerződést Balogh László teljes hatalommal
kiküldött királyi biztos rettentő erőszakkal vitte keresztül 1773-ban. A
kanizsaiakat t. i. bezáratta egy nagy terembe, hol rögtöni fölakasztássali
fenyegetéssel kényszerítette őket olyan irgalmatlan szerződésnek aláírására,
mellyel Batthiány kényére kiszolgáltatta gúzsba kötve a kanizsaiakat.
Hanem erre olyan dühös haragra gerjedtek
a kanizsaiak, hogy nem engedelmeskedtek semmiféle parancsnak. Nem volt hatalom,
mely bírhatott volna velük, annyira megbokrosodtak. Ezért nem is lőn soha
teljes érvényű az erőszakosan kötött szerződés.
Még mindig megmaradott azonban Kanizsának
egy királyi jussa: a vámszedés. Ezt még el lehetett venni tőle. Nem is hagyták
meg a városnak.
Vidéki urak rábeszéltek néhány kanizsai polgárt,
hogy a két városrész közötti töltés fenntartására kérjenek segítséget
a vármegyétől. Hiszen kötelessége a vármegyének az utak fenntartásához járulni.
Csakugyan! A vármegye adott napszámosokat
készségesen az út javításához. A siker felett ujjongtak a rövidlátó nagyszájú
polgárok.
Egyszer csak Batthiány eltiltotta a kanizsaiaknak
a vámszedést.
A kanizsaiaknak eszük ágában sem volt, hogy
a parancsnak engedelmeskedjenek.
Nemsokára a vármegye küldött parancsot, hogy
miután a töltés utat vármegyei segítséggel tartják fönn s így az út nem
egyedül a kanizsaiaké, tehát nem szabad ezentúl vámot szedniök.
De a kanizsaiak most sem engedelmeskedtek
és tovább is szedték a vámot.
Ezeken fölül annyira ellenkezésbe jövének
a méltóságos herceg úrral (mert a Batthiányak immáron hercegi méltóságra
emelkedőnek Isten jóvoltából), hogy még azon napszámok megfizetésétől is
vonakodtak, melyekkel a herceg egy új utat csináltatott a vadaskerti
toronyhoz.
Azt beszélték ugyanis a városbéliek, hogy
a kérdéses utat a herceg saját mulatságára csináltatta és vele csak kárt
okozott a városnak, mert az út kedvéért a Tsalitos erdőt nagy helyen
levágatta és a rétekben is nagy rongálást tett.
Sőt fölhándálták a hercegnek a munkásokhoz
mutatott jó indulatát is, hogy — úgymond — hosszú hét hétig azért betyárkodtak
(azaz napszámoskodtak) az útcsinálásnál, mert csak mulatságból dolgoztak:
amíg a munkások egyik fókája dolgozott, addig a másik fóka árnyékban
nyugodott, — sör, bor és hús adatott nékik; ezenkívül síp és dob mellett
sokan táncolának, a többiek pedig az ásóval katonaformán execéroztak. Ezen
mulatságok dacára nekik erős napszámfizetést adtak, t. i. gyalogosoknak
2 Máriást, szekereseknek 16 garast, csakhogy a Várossal mentül
többet fizettessenek.
A herceg azonban az útcsináltatási költségeket
elengedé vala, miután semmiképpen sem akarák megfizetni, és csak a vámszedés
megszüntetését és a borárulás megtiltását célzó parancsának teljesítését
követeli vala.
A város pediglen tovább is nyakaskodék vala.
Sőt az emberek között találkozának olyanok,
kik nem átallják csúfnevezetekkel illetni a herceget és követeléseit kinevetni.
Ilyen vala a vámárendátor és ilyen volt a
söjtöri emeritus plébános Tapolczay Ferenc nevezetű, ki most Kanizsán
lakozék. Ez utóbbi azért vala ellensége a hercegnek, mert a hercegi tiszttartó
úr sokszor meggátolni akarta, hogy a plébános egy külön házfödél alatt lakjék
Farkas Örzsébettel, amely fehérszemély Pöklin Józsefnek törvényes felesége
vala.
Mikoron átmendegélt a töltésen a plébános,
tőle sohasem mulasztá el megkérdezni a vámárendátor, hogy "meddig szedi
még a másnak vámját?" Értvén a vám alatt Pöklin József tulajdonát képező
feleséget.
"Csak addig, Gyura öcsém, ameddig te
szedheted a másnak vámját!" úgymond a plébános, "mert az uraság
tartja magáénak a te vámodat és mégis a városnak fizeted az árendát!"
"Akkor ugyancsak sok esztendőkig szándékozik
magát delectálni, mert én addig szedem, a meddig élek!" monda kevélyen
az árendátor. És nevetének a dolgon mindketten.
Nem csuda, ha időjártával Batthiány parancsait
egyáltalán nem respektálták mikor látták vala, hogy büntetés nélkül cselekedhetik,
sőt imigyen nevetség tárgyává tehetik a kanizsaiak.
Minthogy pedig erőhatalommal nem mehetett
semmire a méltóságos herceg: mintegy isteni sugallatra Nemes Szalavármegyéhez
fordult segítségért.
És mivel a jó Isten megpuhította a vármegye
szívét a herceg igazsága iránt; ennélfogva Investigátióra nem reméllett
hamarsággal jött vala Kanizsára Oszterhueber úr ki Szalavármegyének
substitutus Vice-ispánja és igen hatalmas uraság vala.
A substitutus vice-ispán úr kirendelé a város
bíráját és nótáriusát a töltésre, ahová maga is kijőve nagyszámú hercegi
cselédekkel. "Pusztítsátok szét a töltést a hidak mellett!" parancsolá
kegyelmesen. Mire a cselédek kapákkal, fejszékkel és ásókkal a töltésnek
rögtön neki esének és fölvágák mindenhol egy ölnyi mélységre, — minek következtében
a hidak elsüllyedtek és a vastag pallókat a víz magával elvitte vala Horvátország
felé.
Ezek után a vámkorlátot is össze vagdaltatá
a substitutus vice-ispán úr és e szavakat monda: "Végezetül pedig nagy
testi büntetések alatt a Tekintetes Nemes Vármegye akaratja szerint eltiltjuk
a kanizsaiaknak a vámszedést, de azért mégis megígérjük, hogy az eddigvaló
hosszas bitorlásért a Város nem fog felelősségre vétetni!"
A városnak fejei böcsülettel megköszönék
a Vármegyének most kimutatott jó indulatát és bocsánatkérések mellett mindent
megígérnek vala.
Nem is szedének több vámot a kanizsaiak,
de a lerombolt hidaknak helyreállítása mégis megengedteték nekik.
Így teltek el három esztendők, mely idők
alatt a vámszedés vacantiában vala.
Három esztendők után Batthyány Ádám herceg
a maga számára privilégiumot észközölt ki a vámszedésre.
Mikoron a vámszedést a herceg megszerezte
magának, akkor csupa jószívűségből 500 forintokat adott a városnak ajándékban,
(a melyet a tanács böcsülettudással megköszönt vala.) Mindazonáltal akadtak
emberek, kik sem a privilégiumot, sem a vármegye akaratját, sem a hercegnek
megmutatott jó indulatát nem respektálták és verekedéssel is megakadályozni
kívánták, mikor a herceg cselédei föltették vala a vámkereket.
Mégis a cselédek nagyobb számban lévén —
győzedelmeskedtek — és Kiss Istvánt, Háry Jánost, Igrovits
Józsefet a verekedésben elfogták. Ezeket vasra verték és Egerszegre
szállították, hol a vármegye tömlöcét böcsületesen megheverték vala.
Ezentúl háromszor nagyobb lőn a vám, mint
előbb volt és sohasem szedé vala a város kevély árendátora, hanem a hercegi
tisztség.
Tapolczay Ferenc ellen pedig a tiszttartó
úr új följelentéseket tőn és követelé, hogy az emeritus plébános erkölcsösebb
lakásra kényszeríttessék.
A plébános meginteték tehát a városi esküdt
által hivatalosan. Mikor pedig ez nem használt volna, akkor elment a külön-fedelű
házba személyesen a városbíró úr és Örzsét pálcával visszaparancsolá
urához. Ekképpen ez a dolog is rendbehozatott.
Ez időtül pedig a más vámját senki sem szedheté
Kanizsán, csak az uraság.
A város mindig küldözött deputációkat, hogy
sérelmei orvoslását megnyerhesse.
I. Ferenc uralkodása alatt egykor azzal örvendeztette
meg a Bécsben levő kanizsai deputációt az udvari ágens, hogy a király
már tudja a kanizsaiak baját, csak beszéljenek vele bátran.
Igen ám, de az udvari ajtónálló nem eresztette
a király elé a szép bajuszt és tisztes copfot viselő kanizsaiakat, mert
a copf és bajusz ekkor már nem voltak udvarképesek.
A deputátusok három napig tusakodának magukban
hogy eleget tegyenek-e az udvari Hiedelemnek, míg végre Babochay József
doktor egyedül hozta meg keserves lemondással az áldozatot: levágatta copfját
és csupaszra borotválkozott.
Így ment Ferenc király elé, ki jó kedvében
megígérte, hogy a kanizsaiaknak minden sérelmét megorvosolja és nekik teljes
anyagi kárpótlást ad.
A királyi ígéret tökéletesen megnyugtatta
a kanizsaiakat és a deputáció vezére örömtől ragyogva dicsekedett itthon:
"Mégis érdemes volt a bajuszt és copfot levágatni!"
Rendben lett volna minden. Csak az volt a
baj, hogy a jóságos Ferenc király elfelejtkezett arról, miszerint ígért
valamit a kanizsaiaknak.
Így aztán folytonos villongásban maradott
a város a herceggel. Végre beleuntak mindketten a viszálykodásba és az 1811.
esztendőben ismét szerződésre léptek.
Az új szerződés alapján ügy ahogy mentek
a dolgok, de azért mindig voltak esetek, melyekben a város szerződésszegést
látott és melyek mindig új elkeseredést okoztak.
A leányvári réten való legeltetést 1833-ban
a városiak furfanggal visszaszerezték maguknak és ez új viszálykodás oka
lőn.
Különben Kanizsának mindig az volt a legnagyobb
baja, hogy a Batthiány hercegek sohasem laktak ott, sőt meg se nézték kanizsai
birtokukat s így a városiak sérelméről a hercegek nem tudtak semmit, sőt
az uradalmi tisztség információja szerint erőszakos nyakas embereknek ismerték
a kanizsaiakat.
Meg aztán mindig közbejött valami körülmény, mely a kanizsaiak kárára fordította
még a jóakaratot is.
Így például Batthiány Fülöp herceg,
— ki véghetetlen jó ember volt, — a kanizsaiaknak megígérte a mindenható
Sényi Gábor jószágkormányzója által, hogy a Zöldfa előtti (most is
meglevő) épületcsoportot a városnak ajándékozza. E célra összevásárolta
a herceg az ott levő haszontalan apró házakat.
S ezúttal ugyancsak kicsi híja volt,
hogy a város nem kapott valamit a hercegtől. Csak azon múlt az egész, hogy
az egyik háztulajdonos, valami Nöthig nevű pékmester, — visszaélve a hercegi
jóakarattal 40 ezer váltóforintot kért hitvány házáért. Emiatt megharagudott
a herceg és az egész tervet abbahagyta, vagyis a város nem kapott semmit.
Alig szűnt meg az úrbériség, már 1850.
évben a kanizsaiak szőlőhegyet csináltak az irtási földekből, melynek
Szabadhegy nevet adtak.
A Szabadhegy szőlővé alakítása is komédiával
járt. Ugyanis az irtási földeken legeltetési joga volt Batthiánynak azon
az alapon, hogy a kötött szerződés szerint a herceg mindenütt legeltethet
a város földjein, ahol maguk a városiak is legeltetnek. A herceg pedig protestált
az új szőlőhegy alapítása ellen. Már most, hogy a herceg legeltetési joga
megszűnjék az irtási földeken: megszüntették a kanizsaiak a legeltetést
az irtási dűlőben.
A szükség leleményessé teszi az egyszerű
embereket is.
Sok verekedésnek és sok károsodásnak
lett szülőanyja az, hogy. a régi időkben nem építettek maguknak korcsmákat
a kanizsaiak.
Ennek következése volt, hogy a korcsmáltatás
jogát a herceg teljesen magához ragadta.
És ez lőn oka, hogy a legújabb időben
a Kanizsára jutott regálé váltságból alig kapott a város valamit.
A nagy összegű váltságot majdnem egészen a herceg vitte el.
A regálé váltási összeg megosztása miatt
perben állott Kanizsa a herceggel, mint perben állott vele szünet nélkül
minden időben, de reméljük, hogy ez volt a legutolsó perünk!
Az irgalmatlan szerződés.
Furcsa scéna adódott elő az 1784.
esztendőben a kanizsai városháznál.
A tanácsteremben annyi polgár gyülekezett
össze, hogy menten kinyomják a falakat, ha előrelátó őseink olyan iszonyú
vastagra nem építették volna azokat.
A sokadalom oka pedig az vala, hogy
a városbíró úr a mai napra parancsolta be meghallgatás végett mindazokat
a tanúkat, kiknek tudomásuk volt az urasággal 11 év előtt (1773. esztendőben)
kötött szerződésnek mikénti megkötéséről. A vallomásokat, - melyek alapján
a szerződés fölbontását remélték, - az egész város népe eljött meghallgatni.
A polgárok annyira izgatottak voltak,
hogy majdnem dühöngtek. Öklökkel fenyegettek egy őszbecsavarodó mintegy
50 éves úri embert, ki Rudolffi József nevezetű tanácstagbeli atyafi vala.
-
Eladtál bennünket!
-
Huncut!
-
Pernahajder!
-
Delátor! kiabálták össze.
A férfiú pedig, ki "Németh, azaz
Huncut etcetera terminusokkal illettetett" -.egyre csak azt mondogatta:
"ártatlan vagyok, esküszöm hogy ártatlan vagyok!"
Valószínűleg rossz vége lesz a dolognak,
ha az egyik harsányszavú polgár azt nem indítványozza: "Esküdtessük
meg a gazembert, hátha ártatlan!"
Ezzel fején találta a szeget. Persze,
hogy meg kell esküdtetni. Hiszen ha igazat vall Rudolffi, akkor használ
a városnak, ha pedig vakmerő lesz hamisan esküdni, akkor ugyancsak elviszik
az ördögök. A mély bölcsességű indítványt oly kitörő tetszéssel fogadták,
hogy a városbíró jónak látta rögtön foganatosítani a "meghűtölködést"
és e végből kocsit küldeni a franciskánus barátok quardiánjáért.
A városbíró a fontos aktus méltóságához
képest zöld posztóval behúzatta a tanácskozó asztalt, és - dacára, hogy
a tanácsterembe szépen beragyogott a napvilág - meggyújtatott két szál viaszgyertyát.
Páter quardián megérkezvén, szent feszületet
állított az asztalra az égő gyertyák közé; és az elülírt atyafit a szent
keresztre megesküdtette a következőképpen:
"Én Rudolffi József esküszöm a
teljes Szent-Háromság egy élő Istenre, ki Atya, Fiú és Szent Lélek, a boldogságos
szeplőtelen Szűz Máriára és Istennek minden Szentjeire, hogy a 12 aranyok
igaz történetét elmondom, nem tekintvén sem káromat, sem hasznomat, sem
becsületemet, sem böcstelenségemet, félreteszek minden félelmet, gyűlölséget,
mások szerelmét és kedvét, a Szent Kereszt engem úgy segéljen. Ámen!"
Az esküvés szentségének hatása alatt
a kiáltozó mérges közönség elhallgatott és szótlanul szinte rettegve hallgatta
Rudolffi Józsefnek vallomását, mely a következő vala :
"Előre mondom, hogy ártatlan vagyok,
ámbátor csakugyan fölvettem a 12 aranyokat. Ha gazember lennék, úgy senkinek
sem szóltam volna róla - tehát senki se tudna semmit. De én már Egerszegen
mindjárt elbeszéltem az esetet deputátus társaimnak.
Elmondom a színarany igazságot, s hogy
mindenki megérthesse a dolgot, azért elmondom az irgalmatlan szerződés megkötésének
történetét elejétől fogva. A történet foglaltassák írásba és őriztessék
meg örök időkre a város archívumában, hogy a jövendő lakosok, kik talán
jobb állapotban lesznek, lássák minémü nyomorúságban voltunk mi mostaniak;
lássák azt is, hogy mi alázatos szegény szolgák miként fáradoztunk, csakhogy
maradékainknak türhetőbb sorsuk légyen.
Vajon lesz-e valamikor biztosítva a
kanizsai polgárok jóléte? Vajon eljön-e az idő, mikor nyugodtan pihenhetünk
sírunkban, mert utódaink szabadságban élnek?
A város szünet nélkül processuskodott,
mióta Batthiány Lajos városunkra rátette kezét, de igazat nem nyerhettünk,
pedig a Batthiányiakkal legelőször 1753. esztendőben kötött kontraktust
a fölséges kancellária megvetette. Emiatt egyik fölséges parancsolatot a
másik után küldötték nemes Szalavármegyére a végett, hogy mi kanizsaiak
valami könnyebb új kontraktusra vétessünk.
A parancsolatot meghallotta a táblánál
jelen volt galánthai Balogh László, ki azon mesterkedett hogy a kanizsaiak
bizodalmát a maga hasznára megszerezze.
Baloghnak már kész terve volt a kanizsaiakkal.
Előre kicsinálta vele a dolgot Batthiány Ádám Vencel herceg, kinek igen
nagy befolyása volt a királynőnél, mert fia volt az utolsó választott nemzeti
nádorispánnak Batthiány Lajos grófnak, ki annak idejében a királynő részére
adóemeléseket szavaztatott meg a rendekkel.
Még a vármegyei gyűlés lefolyása előtt
1772. év december hónapban fölcitáltatta maga eleibe a kanizsai bírót 12
esküdtjével.
Már ezen időkben azt sem tudták a kanizsaiak,
hogy miféle parancsnak engedelmeskedjenek, csakhogy ne ártsanak a városnak.
Lóhalálában mentek föl Egerszegre.
Balogh László azt ígérte a megjelent
kanizsaiaknak, hogy a város érdekeit elő fogja mozdítani, s az ő közbevetésével
hamarabb megszerzi a városnak könnyebbségét, mint a magistratus tehetné,
csak bízzák meg őt a dolog elvégezésével. Mézes beszédek közt ezernyi ígéretet
adott, hogy vissza fogja nyerni a város részére a kocsmáltatást és szőlőhegyet;
hízelkedő szókkal ígérte, hogy a svajcéria fundust, úgy az összes réteket
és földeket a szentmiklósi határig visszaadatja Kanizsa városnak.
Színes szavaira a város bírája és 12
esküdtjei mély alázatossággal megcsókolván Balogh László úrnak mentéjét
- örömmel rekommandálták magukat és könyörögtek a kontraktusnak igazságos
megkötéseért.
A kanizsaiak beleegyezését kinyervén
Balogh László, azonnal intézkedett és ugyancsak jött parancsolat a vármegyére,
hogy "cum in fluxu Regii Commisarii" légyen megkötve a kanizsaiak
kontraktusa.
Teljes hatalmú királyi biztos gyanánt
ugyancsak Balogh Lászlót rendelte ki a kontraktus megkötésére Mária Terézia
fölséges királyunk s e fölött a kanizsaiak mód nélkül örvendezének.
A királyi biztos Kanizsára jőve az 1773.
esztendő március első napjára rendelt terminusra. A herceg házába szállott
ugyan, mégis rögtön megszelídítette a gyanakodó szíveket. T. i. a bíró és
esküdtjei dicsérése folytán nagy örömmel várták a kanizsaiak a királyi komiszáriust
és beneventatiójára nagy számmal mentek vala. Ő pedig legottan von kezébe
egy missionarius keresztet és az egybegyült nép előtt exhorlatiót kezdett
tenni. Utoljára azt mondván, hogy minden dolgunkban legelőször Istent kell
segítségül hívnunk, - elindula szent misét hallgatni a kereszttel kezében.
Az embereket ájtatosságra gerjesztvén,
mind vele mennének a franciscanusok templomába. Sőt a jámbor cselekedetnek
híre futamodván, - mint valami csudára, - a városnak valamennyi lakója templomba
sietett, úgy, hogy semmiféle processiókor sem voltak ily nagy számmal. Mert
az egy igaz anyaszentegyházba mentek vala a tévelygő emberek is, t. i. a
luteránusok, zsidók és ráchitűek.
Hogy pedig a bizodalmat még jobban megerősítse
és beszédjét hathatósabbá tegye a királyi biztos ő nagysága: letérdepelt
az oltárhoz és maga minisztrált a miséző papnak.
A szent ájtatosság után a megszámlálhatlan
sokaság szívbéli nagy örömmel kísérte vissza a herceg házához a királyi
biztost, ki elsőben is azt kérdezte nyájasan:
- Van-e prókátortok ?
- Ihol vagyon! Felelének a kanizsaiak.
- Nem szükséges tinéktek prókátor, -
mondá a királyi biztos úr, - ne féljetek, jobban lesztek szegények! csak
válasszatok 24 megbízottat, kik teljes hatalommal aláírják a szerződést
a város nevében. A többi az én dolgom lesz, csak rám kell bízni, mindent
jól végezek. Ne féljetek, jobban lesztek szegények !
Az egész város örömben úszott a comissarius
úr szavaira, - hálákat adtunk Istennek, hogy az igazság
csillagát felhozta városunk fölé.
Még az nap megválasztottuk a 24 plenipotenciáriust
és neveiket bejelentettük a commissarius úrnak, de jelentésünkbe beleírtuk
a prókátorunk nevét is.
Másnap a megbízottak a prókátorral együtt
elmentek tanácskozni a herceg házába, hol Batthiány Ádám Vencel herceg ő
excellenciája nevében Csepreghy Mihály jelent meg mint plenipotenciárius.
A vármegye megbízottai pedig nemes Komáromi Márton viceszolgabíró és nemzetes
Lukácsa Ferenc megyei esküdt valának.
A commissarius úr azonban a kanizsaiak
prókátorját nem szenvedhetvén, addig mesterkedett, míg elparancsolá ekképpen:
"Fritz uram, - úgymond, - most elmehet tisztességesen, mert olyas szükségünk
nincs prókátorra; ne is fáradjon ide amíg írásban meg nem hívom, ha éppen
szükség lenne reá!"
Fritz uram elkotródott vala, miután
a kanizsaiak nem mertek semmit ellene mondani.
A biztos úr hozzánk fordula prókátorunk
eltávozása után és nyájasan megvigasztalt bennünket: "Ne féljetek majd
jobban lesztek szegények! Majd csinálok én inquisítiót és mindent visszakaptok,
mi tiétek volt előbb!"
Ezekután a megbízottak mindennap tanácskozának
a szerződés punktumai fölött, csakhogy Kanizsa város meghatalmazottjainak
nem engedett soha beleszólni a punktumokba a királyi biztos úr. "Úgy
sem értitek ezt fiaim, csak bízzátok rám a dolgotokat, ne féljetek, jobban
lesztek szegények!" mondogatta szívesen.
A biztos úr jóakarata dacára, mivel
prókátorjuk nem volt, mégis gyanakodni kezdettek a kanizsaiak, hogy kárt
szenvedhetnek és a nép megveri őket, azért harmadnapra kelvén írásban adtak
be némely punktumokat.
Ebben előre is protestáltak az ellen,
hogy urbariális kötelességekre szorítsák őket, mert Kanizsa, mint királyi
(kamarai) birtok sohasem volt urbárium alatt, s a lakosok mindig szabadon
adták-vették fundusaikat.
Mielőtt a kanizsaiak protestálására
valamit szólt volna a biztos úr, még ugyanazon napon az összes urakkal kiment
Kanizsa városát megvizsgálni.
De akkor már a kanizsaiak összevesztek
a herceg megbízottjával Csepreghy Mihály úrral.
Csepreghy ugyanis megáll egy szép ház
előtt, melynek csupán építése 18 ezer forintokba került és elkezdi: "Bolond
volt, aki ilyen nagy épületet csinált az uraság fundusára!"
A kanizsaiak e szavakra úgy megijedtek,
hogy szólni se tudtak hamarjában. Mert ha contractusba veszik a hercegé
gyanánt a fundusokat: akkor kirántották a földet a kanizsaiak lába alól.
És amikor még tovább csúfolkodott Csepreghy,
sőt azt mondta: "Az a bolond majd elviheti házát a hátán, mert az uraság
ki nem fizeti," - akkor az elkeseredett kanizsaiak zúgolódva visszafeleselgettek.
"Micsoda injuria, hogy az urbárium
igájába akarják városunkat hajtani, mely eddig szabad vala? Ha ezt megteszik,
akkor követeljük, hogy a contractusba belevegyék mikép a herceg kifizesse
a polgárok fundusait és házait, mert mindnyájan itthagyjuk ezt a szomorú
várost és örökre elvándorolunk belőle!"
A biztos úr azonban megbékített bennünket
azt mondván: "Még az urbárium nevet sem engedem belevétetni a szerződésbe,
csak bízzatok bennem! Azért ezentúl ne adjatok be hozzám semmit írásban,
mert nem fogadom el: miért költségeskednétek a leírásért ? Mondja el mindenki
szóval a panaszát: megértem én úgyis. Csak ne féljetek, jobban lesztek szegények!"
A királyi biztos mindennap maga előtt
tartotta a kanizsaiakat egész március 29-ig. Beszélni azonban nem engedett
nekik. "Minek az a sok beszéd!" mondogatta őnagysága.
Mikor pedig a punktumokat deák nyelven
megcsinálták, annak felolvasásakor őnagysága kiparancsolta a deákul tudókat.
Erre kinyílni kezdettek a kanizsaiak
szemei. Már későn : az utolsó napokon.
Most aztán megtiltotta a királyi biztos,
hogy a polgárok valahol conventiculumot vagy a városházánál tanácskozást
tartsanak. "Majd elvégzem én itt, nem kell az egész várost fölzendíteni!"
mondogatá őnagysága.
De a kanizsaiak többé nem hittek neki,
mire Balogh László megmutatta magát igazi formájában: egy svadron katona
által végezendő executióval, azaz megvesszőztetéssel fenyegette a megbízottakat,
ha legkisebbet is tesznek ellene.
Az utolsó napokban én szenvedtem legtöbbet.
Néha igen megszidott őnagysága, máskor pedig nemesi szabadságot és viceszolgabíróságot
ígért nekem, ha kezére járok és nem szólok a punktumok ellen.
Mivel pedig én nem akartam az akkor
viselt nótáriusi hivatalom ellen illetlenséget elkövetni és siket maradtam
őnagysága szavaira, - ekkor magához parancsolt a
királyi biztos, és egy ujját fölfelé
tartva, szigorúan így szólt:
"Nézd, így állasz egyedül! Az összes
plenipotenciáriusok üstöke kezemben vagyon; ha pedig te contradikálsz: úgy
megveretlek, hogy feketén visznek ki a herceg házából!"
Nem mertem semmit szólani.
- "Arra ne számíts, hogy a királynőnél
panaszt emelsz ellenem, - folytatta Balogh László, - mert én elejét veszem
panaszodnak. De ha sikerülne is Mária Teréziát reábírni, hogy nekem feddő-levelet
küldjön, akkor se veszi le senki a verést rólad, - én pedig a pirongató
levelet egyszerűen zsebredugom és senki se fog tudni felőle!"
E szavak után hazabocsájtott.
A szerződés felolvasása előtt való estén
nagy szél fújt, hanem azért a királyi biztos elküldötte komáromi szolgabírót
házról-házra megvizsgálni, hogy a városiak otthon vannak-e, és nem jöttek-e
össze valakinek házánál tanácskozásra.
Utolsó napon a nagy néptömeg között
megjelent a herceg házánál a kanizsaiakkal nemes Könye Pál is, kit őnagysága
észrevevén, azonnal az oldalszobába vezetett. Nem tudom mit beszélt neki,
elég az hozzá, hogy Könye Pál szépen hazament a másik ajtón.
Ekkor engem és Aisztlaitner Ádám városbírót
ugyanazon oldalszobába bevezetett a királyi biztos és azt mondta a bíróhoz
fordulva: "Te hoztad ide a városi polgárok közé Könye Pált?"
- Nem ! - feleli a városbíró.
- "No akkor adj hálát az Istennek
szerencsédért,
mert senki se veszi le rólad a 40 botot,
ha megtudom, hogy te voltál!"
nagysága most hozzám lépett és vígan
dicsekedett. "Látod belenyugodott a dologba Könye Pál is, ez a bocskoros
szalonnás nemes ember, - hát tiveletek hogyne bírnék?" Miután pedig
mi nem feleltünk semmit, hát megfenyegetett: "Nem tanácsolnám, hogy
valamelyitek ellene merjen mondani a szerződés aláírásának, mert annak fejét
levágatom!"
Ura lévén életnek és halálnak a királyi
biztos úr, tehát irtózatos súlya volt ezeknek a szavaknak.
Ezután bement a nagyterembe, hol az
asztal fekete posztóval volt behúzva és rajta egy feszület és halálfej állott
égő gyertyák között. Ezek is a kanizsaiak megré-mitésére voltak odatéve.
Most a 24 plenipotenciáriust a népsokaságtól
különválasztotta és őket a terembe vezette, hol a 4 darabban megírt szerződés
egyikét az én kezeimbe adta, hogy az aláírás előtt föntszóval végigolvassam.
A szerződés első punktumai szerint mindjárt
a rétek és haszontalan fundnsok a hercegnek adattak volna, a város köteles
lenne évi 2000 rhénes forintot fizetni árendaképpen, mindenünk után kilencedet
kell adnunk a hercegnek, a jus gladii a hercegé lesz, stb. csupa rémítőségek.
E rettentő dolgok hallatára a megbízottak
iszonyúan megijedtek. A félénkebbek az aláírás előtt kiszöktek a teremből,
a többiek az ijedtségből némileg magukhoz térve zúgolódni kezdettek, sőt
Szilajka György föl is szólalt a borzasztó szerződés ellen.
Szilajkára rögtön rákiáltott a királyi
biztos: ,rMeg ne moccanj többé, ha életedet szereted!" Az eltávozók
után pedig hajdúkat küldött, kik erőszakkal visszahozták őket.
Ekkor a királyi biztos kemény hangon
megtiltotta, hogy közülünk bárki mukkanni merjen, és megparancsolta a szerződés
aláírását, mert különben felakasztatja az ellenállókat.
"Azt tudjátok, - fenyegetőzött
tovább Balogh László, - miszerint engem Mária Terézia oly hatalommal ékesített
föl, hogy nyakasságaitokért leszedethetem fejeteket, sőt rnég a bölcsőben
síró csecsemőiteket is kardra hányathatom !"
így megfélemlítve, nyomasztó csendben
írták alá neveiket a megbízottak." Skrem Jánosnak annyira remegett
keze a félelem miatt, hogy nem volt képes leírni nevét olvasható betűkkel.
Az aláírás és megpöcsétölés után a királyi
biztos elvette városunk pöcsétjét a bírótól, mert ezután nem szabad a tanácsnak
kiadni purger-leveleket;, hercegi jus lesz ez is.
Végre Balogh László is aláírta a szerződéseket.
Annyira sietett a névaláírással, hogy a legelső szóból: "Coram",
- elmaradt a C betű, mert nem fogott a kalamus. De még ezt sem ért rá kijavítani,
(hallotta az utcára szorított népsokaság zúgását,) hanem egy szerződést
hirtelen zsebébe dugott, azt mondván: Elviszem őfelségének pro ratihabitione
vagy reprobatione!" - és azonnal felült a készentartott négylovas hintóba,
s elhajtatott.
Ezután kieresztettek minket a teremből.
Az utcán néhány szóval elmondottuk a
reánkváró népeknek a történteket, melyek hallására rettentő haragra gyuladtak.
Rögtön összeszedtek mintegy 20 darab kocsit, melyekre annyi ember rákapott
mennyi csak ráfért, - és vágtattunk a királyi biztos után egész Hahótig.
És a a nép bizonnyal széttépi Balogh Lászlót, ha utolérjük. Csakhogy üthettük
már a nyomát, a négy tüzes ló elröpítette bosszúnk elől!
Nemsokára néhány tanácsost fölcitáltak
Egerszegre. Ott volt .Balogh László is, ki engem behivatott egy szobába,
hol 12 aranyokat kínált nekem. "Azért adom, mert sokat szenvedtél",
monda őnagysága.
Nem mertem hozzányúlni az aranyokhoz
és nagy lelkiszorongattatás között mondottam: "Nagyságos uram én nem
érdemlem meg ezen gráciát!"
- El kell fogadnod, mert ez a király
ajándéka! felelé a biztos.
Megrémültem. Ha oly nagy úrnak ajándékát
megvettem, akkor Balogh László elfogat Bojtó képében, (mint felbujtót, lázítót)
és vármegyei fogságban kell elvesznem. Ezért nem mertem ellenállni, mikor
őnagysága maga kezeivel zsebembe tette az aranyokat. Kézcsókolással megköszöntem
kegyességét és siettem kijőni a szobából.
Esetemet azonnal elmondottam a kanizsaiaknak
és azt mondottam: "Nem jó származik ebből, - ha lehet akadályozzuk
meg a szerződés kihirdetését!"
Ugyanis azt az irgalmatlan contractust
publicáltatni akarták a vármegyénél.
Azt mondtuk tehát, hogy nincsen a publicáltatásra
meghatalmazásunk a várostól, s így elodáztuk a kihirdetést.
Hazajővén első dolgunk volt, hogy az
erőszakos szerződéskötés ellen contradictiót tettünk esztendőnek lefolyása
előtt a szalapáti .conventnél.
Azóta pedig perlekedünk és tűrünk. Nem
tudjuk, hogy ivadékaink valamikor megszabadulnak-e a nyomorúságból, vagy
csakugyan siralomvölgyében töltik el ők is életüket. Mert igazat mondott
galanthai Balogh László: "jobban lettünk szegények!"
Juventus ventus.
Urunk születése utáni 1801-ik esztendőben
sokszor megfájult a feje Tóth József uramnak, Nagy-Kanizsa privilegiált
város érdemes strázsamesterének.
A főfájás Szobovics János csinyjeinek
vala következménye, a mely persona a piaristák iskolájában diák volt.
Igaz ugyan, hogy a diákot nem lehetett
rajtakapni egyetlen kalamitáson sem, hanem azért mindenki bizonyos volt
afelől, miképp Szobovics Jancsi főfaktora az összes csínyeknek.
Mert a nevezett diák nem maradott el
soha, akár verekedés, akár pedig másféle vigasság adódott elő. Pedig emellett
a tanulásban is első volt.
Aztán ezek a csínyek nemcsak folyton
szaporodtak, hanem a vásott lurkók nem irtóztak felhasználni pajkos céljaikra
a szent dolgokat sem.
Egyik éjjel kilopták a város pajtájából
Szt.-Mihály lovát, macskát kötöztek rá, és beleúsztatták a gimnázium előtt
lévő Sárec tengerbe, hol reggelig nyivákolt és agyonrémítette a boszorkányhivő
lakosokat.
Máskor pedig a barátoknál veszettül
ráncigálták éjnek idején a porta csengettyűjét. Az eső csakúgy szakadott.
"Mit akarsz ilyen időben?"
rivalt a kapunyitó fráter az ott talált gyerekre.
Ez pedig (minden második szónál becsülettudóan
tisztelendő úrnak szólítva a kapust), szépen elmondotta amire betanították.
Hogy t. i. meg kell gyóntatni Szakáll István városi szenátor urat, mert
hirtelen rosszul lett.
"Várjon reggelig, mert ebben a
sárban nem vihetjük el a Krisztus testét."
"De tisztelendő úr kérem annyira
oda van a szenátor úr, hogy talán nem éri meg a reggelt sem."
Erre a mondásra nem volt más teendő,
mint elmenni a haldoklóhoz. Még pedig falábak nélkül. A falábakat a diákok
már előre eldugták a kerítés mellé.
Olyan sárosak valának ugyanis ez időben
a város utcái, hogy falábakon szoktak a sáron keresztül járni az utcák túlsó
sorára.
De hát halaszthatlan kötelesség egy
lélek megmentése. A kötelességtudó páter fülig sárosan érkezett meg Szakáll
István portájára. Mikor azonban kitűnt volna, miképp az érdemes szenátor
úrnak kutya baja sincsen, - (leszámítva azt, hogy lábain kissé tántorgott,
"a kadarka taszigálása miatt") - akkor a lelkiatya földhöz akarta
csapni méltó haragjában a szent ostyát.
Ezeken kívül még sok botrány követtetett
el, melyeknek legkisebbje az volt, hogy a víztartó lajtokra ráírták lemoshatlan
olajfestékkel:
A
kereskedők
keserittője
tartódik
itt
Notabene a strázsamester úr is valamikor kefekötő volt.
Egyszer azonban tetten érték Szobovicsot.
A strázsamester szeme láttára pipált
Szobovics a városháza előtt egy téli napon. Mivel pedig az utcáni pipálás
szigorúan meg volt tiltva a gyakori tűzveszélyek miatt: a pipálót rögtön
vallatóra fogták.
A dologból azonban az sült ki, hogy
a még vadonatúj pipának belsejében paradicsomszósz vagyon dohány helyett.
A pipafüstöt a diák csinálta olyaténképpen, hogy erősen fújta ki magából
a lélekzetre beszívott levegőt, mely, a nagy hidegben füstnek látszott.
"Nem szeretem a paradicsomszószt, hát így messziről szoktatom hozzá
magamat", - világosítá fel az impertinens diák az investigáló tisztviselőt.
Ez a história aztán beadott a strázsamesternek,
mert a dolog köztudomásra jutván, elnevezték Tóth József urat szószfogónak,
s ez a titulus rajta száradott holta napjáig.
Minekutána pedig ezen kiszökések miatt
mindig a strázsamester kapott hivatalos dorgatóriumot: elhatározta Tóth
József uram, hogy csúffá teszi a tintanyalót, akármibe kerül is.
Az alkalom nem sokáig késett.
Nagy verekedést insceníroztak 1801-ben
a diákok és a mészároslegények azon kérdésnek eldöntése céljából, hogy ki
fél a másiktól: a diák-e vagy a mészáros legény ?
Hogy a mészároslegény különb a más mesterlegénynél:
többszöri verekedés alkalmával kétségtelenül bebizonyodott.
A diákok és mészároslegények között
mindig voltak differenciák, melyeket verekedéssel kellett tisztába hozni.
Most azonban igen mérges ügy várt az elintézésre.
Ugyanis: egyik hétfőn Eberlein Mihály
mészárszékébe vizsgálatot tartottak a mérték-vizsgáló városi esküdtek. Egy
szolgálótól - mikor kijött a mészárszékből - elvették a vásárolt húst, és
rögtöni megmérés után konstatáltatott 3 latnak hiányozása az egy fontból.
A székálló legény nem hagyta magát.
Azt a kifogást mondta, hogy egy darab ráadást (cubakot) is adott, a szolgáló
azonban eldobta és az ott levő kutya megette; innen van a három lat hiánya.
Az esküdtek nem tudták volna kisütni
az igazat, ha egy ott bámészkodó kisdiák őket ki nem segíti. Ez ugyanis
azt vallotta, hogy a kutya nem is volt akkor még az utcán, hanem csak most
jött ki az udvarból és telepedett le a mészárszék elé; - ergo: nem is ehette
meg a "ráadás"-t.
Ezzel az ügy el volt döntve. A székálló
legényre az akkori szokás szerint " 12 pálca büntetés diktáltatott",
amelyeket
a mészárszék előtt felállított deresen
hiány nélkül meg is kapott.
A megpálczázott legény irtózatosan dühös
lett. Még azon napon végig cirkálta a várost, mig egyik utcában magánosán
talált egy diákot; ezt lefogatta a mészáros-kutyákkal és 12 pálcát vágott
reá. Visszaadta, amit ő kapott.
Erre felbőszült a diákság. Izentek a
mészáros-legényeknek: "Vasárnap délután a Kicsapott kertekben csontot
kaptok ha oda mertek szagolni, híres kutyák!"
Ez volt a hadüzenés. A vad szokások
között annyira megszokták már így bosszulni meg sérelmeiket, hogy más útoni
megtorlásra nem is gondoltak.
Lett ujjongás a mészároslegények között.
"No tintanyalók, jertek! Majd elpáholunk benneteket úgy, hogy többé
nem kívánkoztok elő a direktor szoknyája mögül", fenyegetőztek a biztos
diadal tudatában.
A diákság pedig nagy titokban gyűlésezett
a Békástó bokrai között. Terveket szőttek és srófos botokat csináltak a
vasárnapi harchoz.
A kutyakérdés megoldása volt a legnehezebb
feladat. A mészároslegények ugyanis a verekedésekhez mindig magukkal vitték
borjú nagyságú kutyáikat is, és ezek tették félelmes ellenséggé őket.
Sok terv készült, de kivihetetlen volt
mind. Végre Szobovics Jancsi azt mondta a muzsafiaknak:
"Vasárnapig mindegyitek szerezzen
magának prémes sapkát, bármilyen ócska lesz is. Én pedig majd a kovácsnál
csináltatok apró vaskereszteket, melyeknek mind a négy vége ki lesz hegyesítve."
- De mit használ ez nekünk? Szól bele
egy resignáló diák.
"Mindjárt megtudod. Minden sapka
csúcsára csinálunk bojtot, s a bojt közé varrunk egy-egy vaskeresztet."
- Hát aztán?
"Aztán: azt tudjátok miképp a mészárosok
a szűcsöknek bosszantása végett betanították kutyáikat arra, hogy lekapdossák
az asztrakán sapkákat a szűcsök fejeiről. Mikor a kutyákat ránk uszítják,
azok a sapkáinkat fogják szoktatás szerint megrohanni és lekapni. A vaskereszt
pedig belevágódik a kutyák torkába úgy, hogy talán bele is döglenek; mindenesetre
veszély nélküliek lesznek reánk nézve."
Vivát! vivát! harsogott a diáksereg.
Önbizalmok felébredt, a bátorság visszatért szíveikbe és lelkesedve mentek
a harcba.
- És úgy lőn, ahogyan Szobovics kifundálta.
A megdöbbent mészároslegények nem sok hasznát vették a bikacséknek: legyőzte
a vakmerő diáksereg gerendiuma
- a srófos bot.
Napnyugta tájban végére járt az ütközet.
Minden harcos plezúros volt már. A mészároslegények egy része bezúzott fejjel
feküdt a füvön, másik része jól elverve visszavonulni kezdett a Fecskepartok
felé. A győzelem teljes volt.
Ekkor a strázsamester megjelent fél
tucat hajdúval a kicsapott kertekben, - a győzőket szétugrasztotta és a
sok közül egyetlenegyet fogatott el: Szobovics Jancsit.
Hanem a diákok annyira beletanultak
immáron a verekedésbe, hogy a hajdúkat is megütlegelték és Szobovicsot kiszabadították
a markukból. Azonban a hazafelé retiráló Szobovicsot a város végén újból
elcsípték és erős tusakodás között sikerült a városházára vinni, hol a strázsamester
becsukatta.
Hanem a strázsamester csizmadiát fogott
a diákban ezúttal is.
Először egy diák deputáció jelent meg
a városházánál és követelte Szobovics szabadon bocsájtását. A magisztrátus
nem volt hivatalban, mert ünnep is volt, meg este is. A strázsamester pedig
nevetett; nem azért csípte el bosszúja tárgyát, hogy valami csúfság nélkül
kieressze a börtönből.
Másodszor már az összes diáksággal tért
vissza a deputáció: fejszével, bárddal és több ilyen szerszámmal felszerelve.
Valóságos ostrom alá vették a városházát, összevagdalták a börtönajtót:
nagy megdöbbenésükre Szobovics nem volt a börtönben. Kifeszegették a hivatalszobák
ajtait is. Szobovics nem volt sehol.
A rettentő zajra megrémült az egész
város. A szerencsétlen hajdúk megkisérlették feltartóztatni a dühöngő sereget.
Ijesztésül egyik kilőtte a puskáját, de abban a percben olyat ütöttek rá,
hogy a földre bukott. Erre a hajdúk szétfutottak és eldobták rozsdás flintáikat.
Isten tudja mi lett volna a dologból,
ha a gimnázium rektora személyesen el nem megy Pichler Alojzius városbíróhoz,
s erélyes felszólalása következtében a városbíró meg nem parancsolja Szobovics
kibocsájtását. Erre éjfél táján szabadon eresztették Szobovicsot a görög
boltos Vaics Affráti által bérben bírt pincéből, - hova az előrelátó strázsamester
csukatta el. Azért nem találták sehol sem.
Ezzel a zendülésnek vége szakadt.
A tulajdonképpeni bonyodalom azonban
ezután kezdődött, mert Szobovics apja nem hiába volt céhmester: sorompóba
szállott a famíliája becsületéért. Követelte a strázsamester megbüntetését.
Viszont a strázsamester követelte a
verekedő diák megfenyítését.
S hogy még nagyobb legyen a bonyodalom:
a tanári karnak pedig a zendülő diáksereget kellett a disciplina kedvéért
megbüntetni.
Az akkori móres szerint az a büntetés
várt a diákokra, hogy megvirgácsolják őket és Szobovicsot ezenkívül még
kicsapják az ország összes iskoláiból. Ettől a delikvens diákok is féltek,
meg a rektor is.
A strázsamestert pedig kereset alá kellett
volna fogatni hivatalos hatalmával való visszaélés miatt. A diákok t. i.
ki voltak véve a közhatóságok hatalma alól. Tehát a hatalmaskodás nemcsak
hivatalbóli elcsapatást, hanem börtönt is eredményezhetett. Ettől a nótától
pedig ép úgy félt a városbíró, mint maga a strázsamester.
Utoljára is a diák apjával és a rektorral
egyetértve a bölcs Pichler Alojzius megoldotta a gordiusi csomót.
A mészáros legényt elfogatta, és mint
a város részéről adatni szokott egyik "önkéntes" katonát - jól
megvasalva átadta nyugta mellett a Gollner ezrednek. (A mostani 48. számú
Ernő ezred, hol Petőfi is szolgált.)
A strázsamestert ideiglenesen felfüggesztette
hivatalától.
Szobovicsot pedig az apja elvitte Pécsre
tanulni a ciszterciták gimnáziumába, ahol nem tudtak a kalamitásairól semmit
sem.
- "No végre eltakarodott a gazember!"
monologizált Tóth József uram, nagy lelki megnyugvással járkálva a piacon
azon napnak reggelén, amikor Szobovics Jancsit Pécsre vitték.
A piaci kofák között a strázsamester
láttára olyan megmagyarázhatatlan csöndesség lőn, hogy magának a strázsamesternek
is feltűnt.
A bizonyta-lanságból azon-ban kimentette
egy inasgyerek, ki - biztos távolságból azt kiáltotta hozzá: "Nézz
az Istenre - szoszfogó!"
Haragtól kivörösödve nézett Tóth József
a futó inas után, mikor hirtelen szemébe ötlik az átellenében levő Szent-Háromság
szobron valami rendkívüliség: a legmagasabb helyre a szentlélek úristen
nyakába volt kötve a városnak vert vasból készült címere - az olajágat lengető,
s félholdat szorongató egyfejű sas, - (mely emberemlékezet óta a városháza
erkélyén volt,) - az Atyaisten pedig széles papírszalagot tartott a két
kezében ezen felírással: "Tsak nálam az igasság, nem a Városháznál!"
Ennek a minden isteni és emberi tekintélyt
megrendítő gaz csínynek láttára gutaütés kerülgette a strázsamestert. "Felakasztatlak
ha megfoghatunk!" Kiáltott fel haragjában fogait csikorgatva. Akár
mérget ivott volna rá, hogy Szobovics a tettes.
A strázsamester sürgetésére vizsgálatot
tartottak az ügy kiderítése végett. Hanem a vizsgálatból éppen az ellenkező
derült ki, hogy t. i. Szobovics nem lehetett a csínytevő.
Több tekintélyes kanizsai polgár vallomásával
ugyanis kétségtelenül bebizonyíttatott azon körülmény, hogy azon éjjel a
Bárány vendéglőben mulatott Szobovics egész reggelig.
Nevezetes volt Heimlinger András asztalosmester
vallomása, ki azt mondta: "Lehetséges, hogy az infámis dolgot Szobovics
követte el, mert úgy rémlik előttem, mintha egy időre eltűnt volna a Bárány
szálájából néhány diákkal. De határozottan nem emlékezem rá, minthogy borközben
voltunk és Eberlein komám valami disputálás miatt úgy arcul csapott, hogy
két szemem közül az egyiknek majdnem hiányával maradtam, s emiatt a mulatozó
diákokra nem figyeltem."
Más pedig senki sem tudott a diákok
ideiglenes eltávozásáról semmit.
Denique, ha már azon időben létezett
pechvogel: a strázsamester bizonyosan az volt. Minden igyekezete balul ütött
ki. Ezért a legutóbbi felsülésért pedig úgy megharagudtak reá a polgárok,
hogy végkép elcsapták a hivatalából, mert (a jegyzőkönyv szavai szerint)
"elégtelennek találtatott kötelességeinek végbevitelére."
A verekedésben résztvevő többi diákot
pedig konzílium elé citálta a tanári kar. Valószínűnek tartották, hogy diákok
követték el a Szentháromság szoborrali szentségtörést is.
Hanem ez a dolog is rosszul ütött ki.
Prakszisból tudták a diákok, hogy a
konzílium határozata virgácsolás lesz. Összeesküdtek ellene. - Megkérték
a verbunkos káplárt, hogy várja őket estére "huszárcsákóval" a
Bárányban.
Aznap este úgy tele volt rakva a Bárány
szálája karcsú itcés üvegekkel, hogy alig lehetett lépni benne. A cigányok
pedig veszettül húzták. A káplár arca ragyogott: tudta, hogy ma gazdag fogás
lesz.
Gazdag is lett: este 18 darab diák rontott
be a korcsmába, s közülök 16 tette a csákót fejére. A két megmaradott is
katona akart lenni, de olyan éretlen gyerekek voltak még, hogy a verbunkos
nem vette be őket.
Ugyanis a diákok a helyett, hogy a konzílium
elé mentek volna, megverték a pedellust, kire haragudtak, s aztán a verekedő
fráterek felcsaptak huszárnak, szegény szülőik örökös bánatára.
Szobovics pedig Pécsett szedte magába
a tudományokat úgy három évig. Hanem a sorsát nem kerülhette el.
Egyszer csak furcsa hírek jöttek Pécsről.
Hogy t. i. Pécsett a diákok lefűrészelték
a közkutakon levő Szent Jánosok fejeit. (Megváltoztatták a kutpátronust
nepomuki Szent Jánosról fejvesztett Szent Jánosra.)
Aki ezen főbenjáró bűnben ludas volt:
felcsapott katonának, hogy biztosítsa magát a reá váró büntetéstől. Minthogy
azonban ezt az istentelenséget a püspök okvetlen megakarta büntetni, azért
kicsapták az iskolából a megmaradott diákokat, akik ártatlanok valának.
Nem tudni, hogy Szobovicsot kicsapták-e,
vagy katona lett: annyi bizonyos, hogy Pécsről eltűnt és pár évig az édesapja
sem tudta merre van.
Az 1807-ik esztendőben egyszerre visszajött
Szobovics Kanizsára és itthon igen jámborul viselte magát. Kalandjairól
hallgatott mélyen.
Azt gyanították, hogy sok náció között
megfordult, - mert az olasz, francia és még tudja Isten miféle potentátok
nyelvén folyékonyan beszélt. Már pedig ezeket kóborlása közben kellett megtanulnia,
mert előbb anyanyelvén kívül csak a latin nyelvet bírta.
Ez idő szerint Kanizsa város igen meg
volt akadva írástudók dolgában. Olyanokban t. i., akik hivatalt viselni
akartak volna. Furcsa idők jártak: senki sem szeretett másnak szolgája lenni.
A városi főjegyző minden marasztalás dacára le akarta tenni a hivatalát,
- vicenótárius pedig nem volt.
Kapóra jött haza Szobovics. Szerződésileg
felfogadták őt vicenótáriusnak.
(Ámbátor a nótáriusokat és tanítókat
csak úgy "beszegődtetni" szokták a gazdapolgárok, miként csőszöket
és kanászokat: mindazonáltal nem csapták el olyan könnyen, mint a mostani
választott tisztviselőket.)
Az új vicenótáriusra nem volt panasz:
szorgalmas volt, s értette a dolgát.
Egy reggel azonban új csíny történt
a városházánál: valami imposztor kicserélte a hivatalok ajtaján levő táblákat.
(Persze hogy németül voltak írva ezek a táblák.)
Stadtrath. |
állott a táblán az előbbi "Anton von Pinthér szenátor" helyett; a városi kaszér címe gyanánt pedig
beretváló helye |
volt írva az eddigi "Joseph
v. Ritz cassier" helyett. (Ez utóbbin sokat nevettek, mert az adószedőket
sohasem szerette a publikum.) A többi felírás helyett is mind más volt,
ugyan oly szép nagy betűkkel irva a táblákra, mint az előbbiek voltak.
A csínytevőt Szobovicsban sejtette minden
ember - sőt a főjegyző jóakarólag meg is intette emiatt és több komolyságot
ajánlott neki. Szobovics erre mérges lett és lemondott hivataláról. Csak
úgy sikerült visszamarasztalni, hogy eddigi 80 frt évi fizetését felemelték
100 forintokra (váltócédulákban.)
Ezen a kis kellemetlenségen kívül nem
volt baja Szobovicsnak a polgárokkal, sőt még a méltóságos herceggel sem,
pedig ez folyton civakodott a kanizsaiakkal.
Minthogy a " hivatalbéliek"-nek
nem volt szabad kimaradniok egyetlen céhlakozásról vagy családi ünnepélyről
sem: ennél fogva a tisztviselői qualificatióhoz megkívántatott, hogy enni
és inni jól tudjon minden hivatalbéli.
Így került az egész magisztrátus 1808.
év november utolsó napján az urodalmi tiszttartó Korntheuer András úr hajlékába,
ki nevenapját tartotta.
Az erősen megfagyott utakon eljött a
névünnepre az egész környék notabilitása. Táblabírák, papok, barátok, gazdatisztek
és hivatalnokok zajos kedvvel töltötték el az urodalmi épületet.
A dekórum nem engedte meg a nőtlen legényeknek,
hogy diskurálhassanak a hajadonokkal. Feltűnt tehát, hogy a vicenótáriusnak
mindig akad valami mondanivalója Lizikéhez, a házigazda nevelt leányához
és a piruló leányzón gyakran rajta felejti szemeit.
Különben nem lett volna csoda, ha valami
érzékenyebb fiú az eszét is Lizi után veszti, nemcsak a szemeit. Mert csinos
leányzó vala Lizike és az esetlen módi sem tudta elfödözni kecses gömbölyűségét.
A vendégek diskurzusa többnyire vallásos
dolgokról folyt, ámbár a vidám urak sokat tréfáltak: amikor t. i. asszonyi
személy nem volt a teremben. Mert Lizi nem zongorázott az éhes vendégek
gyönyörködtetésére, sem pedig a lakoma alatt nem ült az urak között, hanem
a konyhában foglalatoskodott és csak akkor jött be a vendégekhez, ha felszolgált
az asztaloknál. Ilyen bolond divat volt akkoriban.
A lakoma közben éppen arról beszéltek,
hogy Polay Jeremiás - a helybeli ájtatos szerzet (piaristák) spirituálisa,
ki vármegyeszerte híres vala fösvénységéről, - a kórházi kápolnába sohasem
miséz, mert nem jár érte fizetés, - amikor Lizi tállal kezében a vicenótáriushoz
jött.
"Mért megy el a leányasszony oly
hamar mellőlem, mikor én igen jól érezem magamat, ha közelemben tudom!"
Szólt Szobovics halkan Lizikéhez, ki annyira megijedett e vakmerő nyilatkozatra,
hogy a tál megbillent kezében és a jó malacbecsináltnak egy részét a vicenótáriusra
döntötte.
A zseniális Szobovics szörnyű konfúzióba
jött és bután hebegte: "Se - semmi." Mire a vendéggyülekezet egészséges
kacagást eresztett meg.
A leány is annyira megzavarodott, hogy
félig sírva, félig nevetve menekült a konyhába, honnan nem lehetett volna
becsalni semmiféle cukros portékával.
"Hiába nézegeted azt a leányzót
öcsém" - vexálta Tuboly József táblabíró Szobovicsot, mert "non
cuivis homini contingil adire Corinthum!" (Nem mehet minden ember Corinthusba.)
Ez a mondás érzékenyen találta Szobovicsot,
ki a lányhoz képest szegény gyerek volt. Mert Lizikére nagy örökség várt.
T. i. az öreg tiszttartó szép vagyont szerzett : akkor is meglevén az urodalom
tulajdonosainak a Batthiány hercegeknek az a jó szokása, hogy állandóan
külföldön laktanak és a gazdatiszt keze már akkor is maga felé hajolt vala.
"Apellálok urambátyám szentenciája
ellen", - felelte tréfásan Szobovics, és nem akarván mutatni, hogy
találva van, ismét igyekezett visszavinni a beszédet az előbbi tárgyra,
- "hiszen amint megtörténhetik az a csoda, hogy Jeremiás atya ingyen
miséz, épp úgy én is találhatok egy darab karbunkulust, ami gazdaggá
tesz!"
"No azt én mondom, tubolyszegi
Tuboly József a nemesi szavamra, hogyha bármelyik csoda bekövetkezik akkor
Lizi húgom a tied lesz", tréfált tovább a táblabíró, ki valami huszadik
ágon rokonságot tartott a tiszttartóékkal.
Persze jó ízűeket nevettek rá megint.
Szobovics azonban szokása ellenére komollyá
lett és valami fölött töprengett egész hajnalig, amikor az egész vendégbokor
elment a templomba rovátéra. Ott szintén mélázott, míg a kanizsai magyarok
áhítattal énekelték:
"Hajlik, hajlik, hajlik."
(A német "heilig". Ekkor t. i. egyik héten németül, a másikon
magyarul tartották a hajnali miséket.)
- Alig köszöntött be az 1809-ik esztendő,
már megtörtént az egyik csoda: Jeremiás páter szorgalmasan misézgetett a
kórházi kápolnába - ingyen.
Utána jött az okozat: Szobovics meginterpellálta
adott nemesi szavának beváltása végett a táblabíró urat.
És Tuboly József, - miután meggyőződött,
hogy a páter csakugyan ingyen miséz, s arra nem lett felbíztatva senki által
sem, ígéretének eleget tett: kieszközölte, hogy Szobovicsnak feleségül adták
Lizikét. Zöld farsangon már megtartották a lagzit nagy vigasság mellett.
Később föl fog deríttetődni, hogy mindez
nem olyan könnyen ment, mint gondolná az ember.
Előbb azonban el kell mondanunk egy
közbejött eseményt.
Szobovics már feleséges ember volt,
mikor 1809-ben szétszórták Napóleon császárnak a magyarokhoz intézett lazító
kiáltványát:
"Magyarok! Eljött az a szempillantás,
mellyben visszanyerhetitek régi függetlenségteket. A ti határaitokon állok
diadalmas seregeimmel. Gyülekezzetek össze Rákos' mezejére, régi Őseitek'
szokása szerént; Válasszatok Királyt magatoknak!"
Ezt a proclamátiót közénk dobták, mint
valami égő bombát, melynek minden pillanatban lesték Bécsben a felrobbanását.
Ekkor furcsa eset történt Kanizsán.
A városi magisztrátus nem adott játszási
engedélyt Kreutmayer Ferenc nevű szemfényvesztő komédiásnak. Emiatt fellépett
a katonai generális (valami Gorup nevű) és követelte az engedély megadását.
A tanács megijedett. Érthetelen volt
előtte, hogy a generális miért veti magát közbe egy földönfutó komédiásért.
A játszási engedélyt persze hogy megadták
rögtön. Sajnos tapasztalatai voltak a tanácsnak arra nézve, hogy a katonák
igen csekély okokból vörös kakast eregetnek a polgárok házaira, s egész
utcákat égetnek le békeidőben is.
A komédiás tehát sátort ütött a Szentháromság-téren.
Evett tüzet, bukfenceket hányt, kardot nyelt, s többféle "szemfényvesztést"
produkált.
Mutatványainak utolsója azonban mindig
ugyanaz volt; t. i. Martinovics apátnak lefejezése.
Ez a lefejezés következőképp vitetett
végbe: a piros ruhába bújtatott ősz hajú hóhér összekötötte a Martinovicsot
játszó egyént, és lefektette a földre úgy, hogy feje egy fatuskóra volt
lehajtva; - mikor a hóhér felemelte pallosát, hogy az apátúr fejét leüsse,
akkor egy függönyt húztak a nézők elé, s a lefejezést a függöny mögött végezték
el. Hallani lehetett a pallos suhintását és a halálkiáltást.
A gyászos aktus megtörténte után ismét
szétnyitották a függönyt; látható lett a tuskó mellett a csonka test fej
nélkül, - a levágott fej a sarokba volt dobva egy csomó szalmára. Mindenütt
csupa vér: tuskón, szalmán és a palloson.
Ekkor a levágott fejre rákiáltott a
szemfényvesztő komédiás: "kényszerítlek, hogy beszélj!" Mire a
fej mozogni kezdett, rémítően erőlködött, kimeresztette a szemeit és megszólalt
sírí hangon: "Jaj annak, aki kezét a császárra meri felemelni!"
Az iszonyú produkció alatt többször
rosszul lett egyik-másik néző, hanem a városi tanács mégsem merte azt betiltani;
- részint a generálistól, részint pedig attól félt, hogy a franciákkali
cimborálás gyanújába keverik, minthogy Martinovics tudvalevőleg a franciák
egyenlőségi tanának volt apostola.
Ez a gyanú pedig a mostani időkben,
mikor a franciákkal háborúságban állunk, - könnyen okozhat végzetes következményeket.
Aztán még feltehető volt az is, hogy
a szemfényvesztő nem más, mint bécsi spion. Azon időben is hamis volt a
német: hát ha azt akarta kispionkodni, hogy a franciák megjöttének örömére
nem danolják-e a kanizsak :
"Virít már a kis nefelejts!"
(Martinovics nótája,) vagy megint nem ültetnek-e szabadságfát? (Zalavármegyében
szabadságfát ültettek a francia forradalom egyenlőség! elveinek tiszteletére
az 1792. esztendőben.)
Hozzájárult mindezekhez azon körülmény,
hogy extra staféta jött a város bírójához azon paranccsal miképp Lakenbacher
Mózes kanizsai lakosra - ki Sombor társaságában hadi-liferáns volt, - szigorúan
felügyeltessen, és mihelyt közelednek a franciák Kanizsához, őt azonnal
börtönbe vesse, mert a hadseregnek szánt marhákat a franciák kezére akarja
játszani.
Végre is kitört a keserűség csehi Babochay
József városbíró úrból (ki öregapja volt Babochay Györgynek, Nagykanizsa
város mostani polgármesterének) egy alkalommal és azt mondta a hivatalban:
"Szobovics öcsém, a maga furfangos eszével fundáljon ki valamit, amivel
elkergetjük ezt a németet! Igen bánt, hogy lefőzte a magisztrátust, és még
ezenfelül mindennap lenyakaztat egy magyar embert."
Szobovics arca felragyogott a városbíró
beszédjére. - "Meg lesz városbíró úr! - már úgyis meg akartam ugratni
ezt a komédiást és jótállok róla, hogy nem marad itt még egy hétig!"
Szobovics e beszélgetés után a harmadik
napon megkérte a városbírót és a szenátorokat, hogy estére jöjjenek el megnézni
a szemfényvesztőt, mert olyant többé sohasem látnak, minőt ma produkál.
Ott is volt az egész tanács. De az előadás
alatt semmi rendkívüli sem történik. A megszokott unatkozó arccal állanak
a színhely két oldalán a csend fenntartása végett odarendelt városi hajdú
és a tűzveszély ellen ottlevő kéményseprő. A nézők is meglehetős közönyösek,
csak a városbíró úr forgatja néha a fejét izgatottan.
Végre jön az utolsó produkció. A megkötözött
Martinovics előtt leeresztik a függönyt.
Abban a pillanatban rémült ordítás keletkezik,
melynek hallatára a városi hajdú szétrántja a függönyt.
Most a publikum elé a következő látvány
tárul:
Martinovics és a hóhér még ott állanak
a tuskó mellett. Kiestek a szerepükből: az ismeretlen veszély miatt megvannak
felemlítve. Legcsodálatosabb, hogy az apátúrnak is meg van a feje és mégis
van a szalmán is egy véres fej.
Az eszeveszett ordítást a szalmán levő
fej cselekszi.
A függönyt nyitó hajdú és a kéményseprő
a fejhez futnak és széthányják a szalmát olyan biztonsággal, mintha előre
betanulták volna.
És uramfia! A szalma alatt gödör volt,
melyben egy eleven embert födöz fel a publikum, akinek feje a szalma közt
a levágott fejet szokta mutatni. Ez az ember ordítja veszettül: "Vájmir
- ájvájmir!" S halálos ijedtséggel kapkod mindenfelé: mert az arcába
és fülébe keményen beleragadott egy-egy rák, a hires zalai rákok fajából.
A rákokat Szobovics dugdostatta titokban
a szalma közé. Mikor ezek a vér szagára belecsíptek a vérrel bemázolt komédiásba,
a szerencsétlen német azt gondolta hogy az ördög akarja elvinni.
A magisztrátus pedig az egész publikummal
kacagott rajta a fuldokló sírásig. Végre kihúzták a "levágott fej"
tulajdonosát a gödörből és útnak eresztették.
A szemfényvesztő trupp persze, hogy
megszökött Kanizsáról még azon éjszakán.
A .némettől ekképpen megszabadult volna
a város, hanem a franciától egyre jobban kellett félnie. A környék népe
mindenfelül Kanizsára menekült. Emberekkel, marhákkal zsúfolva volt a város.
A hírek pedig szokás szerint nagyobbították
a veszedelmet. Voltak, akik már útközben látni véltek francia csapatokat,
pedig azok messze voltak Zalavármegyéhez.
Egyszer csak beállít Kanizsára a megye
főadószedője tekintetes Deák Péter úr, a vármegyei pénztárral és az azt
őrző egy szál katonával egyetemben. Lakást és őrizetet kért a tanácstól,
mert a vármegye székhelyén immáron nincsen biztonságban az ellenségtől.
No hiszen lett rémülés.
A városbíró már másnapra közönséges
gyűlést hívott egybe szentes mise utánra.
A közönséges gyűlésen mind ott voltak
a hatvanosok, hogy íly súlyos időben megállapítsák a teendőket.
Hatvanosoknak hívták azt a 60 polgárt,
kiket évről-évre újonnan választottak a város fontosabb ügyeinek intézésére.
Olyanfélék voltak, mint a mostani városi képviselők.
A gyűlés megnyitása után Babochay József
városbíró, - "miután serkentette vala a községet a polgári kötelességeknek
duplázó igyekezettel leendő napfényre való tételére a mostani nehéz időkben",
- elrendelte az Egerszegre menendő deputáció tagjainak megválasztását.
A deputáció kötelessége leendett: a
zalavármegyei nemes felkelő lovassereg részére pokrócokat és egyéb ajándékokat
(melyeket a városi polgárok adakoztak,) átszolgáltatni ; ezenkívül 2 legényt,
kiket garázdaságuk miatt fogtak el, mint a város önkényteseit a katonasághoz
liferálni; végül és legfőképpen pedig a kontókat kifizettetni, amely kontók
a kanizsai boltosok és mesteremberek által a seregnek eladott árucikkekről
szóltak.
Csakhogy a gyűlésen jelenlevők egyáltalán
nem mutattak duplázó igyekezetet, mert senki sem akart deputatus lenni.
Mindenik féltette a bőrét a franciától.
Sokáig nem tudtak eredményre jutni.
Végre megszólalt Albanics Jakab városi
kamarás: "Olyanokat kell választani deputátusoknak, kik gyerektelenek
és így nem oly nagy kár, ha odavesznek."
(A kamarás úr sok gyerekkel volt megáldva.)
riási tetszést aratott az indítvány.
"Igaz, a gyerektelenekért nem lesz
kár!" helyeseltek a gyerekes családapák, és megválasztották deputátusnak
Szentgyörgyi András, Faddi György és Szobovics János gyerektelen apákat
nagy többséggel. Kárba veszett minden protestálásuk: a gyerekes párt leszavazta
őket.
Ezután elővétetett Szobovicsnak könyörgő
levele melyben lemond hivataláról, - "mert a mostani szerencsésebb
időkben aratott szerencséje folytán tudományait erősebben kimutathatja",
vagyis jobb hivatalra van kilátása: ennél fogva leköszön eddigi tisztéről
és kéri egész esztendői fizetésének jutalomképpen leendő megadását.
"De az ördög majd elvégzi azt a
sok dolgot, ami ebben a zavargós világban elintézésre vár; inkább én is
rezignálok", - kiáltott közbe a főjegyző felháborodva, - "hiszen
magamat nem szakaszthatom meg a hivatalos dologban, mint valami szamár!"
"Szent igaz hogy úgy van! - hagyták
helyben a hatvanosok, - szamár lenne ha kettő helyett dolgoznék."
A gyülekezet hallani sem akart a lemondásról,
inkább háromszoros fizetést ajánlott, - de Szobovics hajthatatlan maradt.
A vitának a városbíró vetett véget.
Azt mondta: "Ha Szobovics jobban értékesítheti talentumát, abban nem
szabad gátolnunk, mert a szentírás szerint a gyertyát nem szabad véka alá
rejteni. Engedjük őt elmenni és adjunk neki többet egy esztendői fizetéssel,
megérdemli. A vicenótárius nem fogja elfeledni, hogy Kanizsa város nevelése
(Babochay József ösztönzése és segítsége mellett tette le Szobovics a jogi
vizsgálatokat) és hiszem, hogy a város javát jövőben is szívén fogja hordozni.
- Csakhogy úgy emlékezem, mintha ki volna kötve félesztendő felmondási időnek:
pedig ez esetben félévig még itt kell maradnia."
Ezután elővette a város levelesládájából
azt a kontraktust, mellyel felfogadták Szobovicsot. Abban csakugyan félévi
felmondás volt kikötve. Ennek alapján a gyülekezet belenyugodott a városbíró
javaslatába, hogy t. i. Szobovics félév múltával elmehessen és egy évi fizetést
jutalmul kapjon.
Végül a gyűlés elé került Polay Jeremiás
páter instanciája, melyben a kórházbani misézésekért honoráriumot kér.
A kérvény elolvasása után Lovák Ferdinánd
templomatya a kérelem megtagadását indítványozta, mert a francia pék alapítványi
miséjén kívül a kórházban misézésért sohasem járt díjazás. (Pfaff János
sütőmester t. i. alapítványt tett az évenkint János napján mondandó misére
és a kórházi kápolnának ajándékozta védőszentjének keresztelő szent Jánosnak
olajfestésű képét. A kanizsaiak azért hívták őt "francia pék"-nek,
mert Lotharingiából származott.)
Csakhogy ekkor előállott a piarista
unokatestvére Polay Ferenc, egyike a hatvanosoknak, - és követelte, hogy
Jeremiás páternek adjanak fizetést a misézésekért annál is inkább, mert
az elmúlt esztendőben egy másik piarista ugyanazért 100 forintokat kapott
váltócédulákban.
- "Nem igaz, nem kapott",
zajongott a közönséges gyűlés.
Erre Polay Ferenc belenyúlt vala a puruszli
zseb-jébe és egy írást húzott ki. Haragosan követelte az írás felolvasását,
mely "majd tösz igazságot."
A főnótárius kezébe fogta az iratot
és hangosan olvasta:
"Dátum Kanizsáé 29-a Decembris
1808.
Tisztelendő és Tudós Büky József urnák,
Ájtatos
szerzetbéli tanító Atyának a városi ispitályban tartott Szent
Misékért a város polgárai nevében mélységes köszönet
mondatván, - egyúttal 100 frt idest egyszáz forintokat
küldünk % alatt, egy jótékony célra tett ajándékból,
fáradozásai csekély jutalmazásaképpen.
Általam
Szobovics János
hite
aljegyző által."
Polay Ferenc diadalmasan nézett
szét a gyülekezeten. Ha Büky Józsefnek adtak fizetést, akkor az ő bátyjának
is kell adniok.
A városbíró úr csodálkozással vette
vala kezeibe a famozus okiratot, melyről semmit sem tudott. A vicenótárius
öregbetűs írását csakugyan felismervén, azt kérdezte halkan: "Micsoda
bolond irat légyen ez, öcsémuram?"
Szobovics pedig válaszképpen a gyülekezethez
fordult, s azt mondta: "Tavaly egy vallásos emberbarát által 100 forint
tétetett le a tanácsnál a kórházban miséző páter megjutalmazására azon kikötés
mellett, hogy az ajándékozó neve titokban tartassék. A tanács átszolgáltatta
a misézőnek. Ezen körülményből azonban nem szabad igényt formálni arra,
hogy az idén is adassék jutalom a misézésért. Ámbátor, ha a jelenlévők közül
valakinek, például Polay Ferenc uramnak szándékában volna újabb 100 frtnak
ajándékozása: a tanács szívesen kiadja a miséző páternek azt is."
A hatvanos Polay Ferenc rögtön visszahúzódott,
nehogy ajándékozásra szorítsák.
A gyülekezet pedig derülten vette tudomásul
a vicenótárius felvilágosítását, és miután nem akadott újabb adakozó: Jeremiás
atyának kérelmét elvetették.
Legvégül a város biztonságára polgárőrség
felállítását határozta el a gyűlés; a haza védelmére pedig tíz lovas katonát
ajánlott fel, kik darabonkint 450 forintokba kerültek. (Ekkor még az ember
drágább volt a lónál, nem pedig megfordítva, mint most az általános védkötelezettség
mellett.)
A gyűlés után azt kérdezte a városbíró
: Vicenótárius úr, miféle furcsa dolgot csinált megint azzal a piaristával?"
Szobovics elnevette magát. "Jól
gondolja városbíró úr, hogy a dolog fácítja másutt van, mint ahogyan elmondtam
a gyülekezet előtt. T. i. a tisztartóék Lizikéjét azon feltétel bekövetkezése
mellett ígérték feleségemül, ha valami csoda folytán Polay Jeremiás páter
ingyen fog misézni a kórházban. Sok fejtörés után is csak odajutottam, miképp
a fösvény pátert egyedül a kapzsiság felkeltésével bírhatom a misézésre.
A szerencse segített rajtam : a csizmadiák lakozásán 130 forintokat nyertem
ferblin. Azonnal 100 frt honoráriumot küldtem a gyűlésben olvasott levelem
mellett Büky piaristának, ki néha a kápolnában misézgetett."
- Megbolondult édes kolléga? kérdezte
álmélkodva a főjegyző.
- Bolond egy kicsit minden szerelmes.
Nekem az a leány megért volna száz forintot, csakhogy az volt a szerencsétlenségem,
hogy a lakozás két napig tartott, s másnap többet visszanyertek tőlem, mint
én nyertem az első éjszakán. Mit tehettem mást: elmentem Büky piaristához,
bűnbánó arccal, elmondtam minő pech ért és kértem vissza a száz forintjaimat.
Büky gyanúsa nézett rám, mintha arról akarna meggyőződni, hogy nincsen-e
bolonddal dolga. De mikor elmondtam őszintén az egész dolog mibenállását:
Büky hahotázni kezdett. "Hahaha! Tudd meg öcsém, hogy tegnap az ebéd
fölött dicsekedve mutogattam a leveledet és a száz forintot, - s a vén salabakter
Jeremiás elkérte tőlem a leveledet. Most már tudom, hogy mi célból: hogy
ennek alapján majd ő követelhessen fizetést a misézésekért. A gimpli ráröpült
az enyvre. Szívesen visszaadom a pénzedet öcsém!" És azalatt is kacagott,
míg a száz forintot a kezembe olvasta.
- Hát a vége mi lett? szólt a főjegyző.
- Célomat elértem: Jeremiás páter misézgetni
kezdett és ennek folytán Lizike feleségem lett.
- De hiszen ez defraudáció! hüledezett
a főjegyző.
Bizony olyanforma: fraus pia (kegyes
csalás)
erősíti a városbíró.
Ez egész nem más mint juventus ventus:
az ifjúkornak bolondsága, - felelt Szobovics, - hanem azért ígérem, hogy
többé nem csinálok ilyeneket, csak most fel ne akasztassanak az urak érte.
Így jutott feleséghez Szobovics.
- A hatvanosok által választott deputáció
nemsokára elindult vala Egerszeg felé három kocsival.
Az első kocsin az urak, a másodikon
a leendő katonák és kísérő hajdúk, harmadikon pedig az ajándékok valának
felpakkolva.
Délután úgy 4 óra tájban a pölöskei
erdőségben jártak és a magyarok szokása szerint erősen politizáltak, midőn
egy átható kiáltás döbbenté meg őket:
"Halt, qui vive!"
Abban a percben megállottak a kocsik.
A kis csapat megrémült; még a kötéllel fogott katonák is megijedtek, pedig
azoknak kevés vesztenivalójuk volt: tudták, hogy ez a francia őrszemnek
kiáltása.
Egyszerre mintegy 15 főnyi sáször (chasseur)
csapat bontakozott ki a deputáció előtt. A sászörök között állott egy bocskoros
magyar paraszt, nyakán kötéllel és a kötél keresztül volt húzva a feje fölötti
tölgyfaágon.
Szobovics legelőször ocsúdott föl ijedtségéből.
"Hát mi vagyunk!" szólt nekik francia nyelven és pompásan parlázott
a sászörök tisztjével.
A tiszttől aztán megtudta a dolgok mibenállását.
T. i. a sászörök a Duna melletti francia seregtől jöttek a vidék hangulatának
kikémlelésére és most visszafelé mennek, de eltévedtek. Útközben a saját
szakállukra rekviráltak és egy egész láda ezüstöt harácsoltak össze a védtelen
népektől. Ezt a ládát kocsin vitték magukkal, és jelenleg egy Balogfa községi
jobbágy - névszerint Csondor Istók - volt a fuvarosuk. Körülbelül két órával
ezelőtt Csondor Istók kocsija feldúlt az erdőszélén, a láda összetörött
és ekkor kitűnt, hogy ezüst helyett téglával van telerakva a láda. A franciák
éktelen dühösek levének a fölfedezésre és felakasztással fenyegettek minden
magyart, ha az ezüst elő nem kerül.
Tolmácsuk is volt eddig, ki nem konyított
ugyan a francia nyelvhez, hanem olaszul jól beszélt és a sáször tiszt is
tudott olaszul. Most azonban az olasz tolmács elszökött: egy óvtalan percben
az erdőbe illant. Az ezüst elvesztése miatti fenyegetést nem vette tréfának.
A szökés miatt még dühösebben kiabáltak
a franciák, miből azonban Csondor Istók nem értett egy kukkot sem. Hanem,
amint őt arcul csapkodták és a közeli tölgyfára kötelet kötöttek, őt pedig
aláállították: ennek jelentését rögtön megértette.
Először rimánkodott. Végre belefáradt:
elfásulva, bután állott hóhérai között.
így találta őket a kanizsaiak deputációja.
- "Hát bevallotta a fuvaros hogy
ő volt a tolvaj?" kérdezte Szobovics.
- "Az igazat megvallva mi bizony
nem kérdeztük, mert nem tudunk vele beszélni", - mondja a tiszt, -
"más azonban nem vihette el, mert már tegnap dél óta az ő kocsiján
volt az ezüst."
"De hátha már ellopta a tegnapi
kocsis és tégla volt a ládában mikor erre a kocsira tetté? Akkor ez a kocsis
ártatlan."
- "Az lehetetlenség."
- "Sőt igen valószínű. Hát a tolmács
miért szökött volna meg, ha ő nem bűnös?"
A tiszt nagyot nézett. Szobovics okoskodása
olyan természetes volt, hogy megingatta eddigi feltevését. "Mindegy,
a kocsist felakasztatom", - szólt kevés gondolkozás után, - "mert
ő akkor is tagad ha tolvaj, akkor is ha ártatlan, s így nem tudhatok bizonyosat;
már pedig én bosszút akarok állani."
Elég világos logika, - gondolta magában
Szobovics, és éles eszével hirtelen kifundált valamit.
- "Azt könnyű lesz megtudni vitéz
uram, csak bizza rám a dolgot. Lássa, mi magyarok műveletlenebbek vagyunk
mint önök franciák: s eszerint igen vallásosak, sőt bigottak. Nálunk oly
esetekben, ha valakire nem tudjuk rábizonyítani a bűncselekményt, akkor
a szent feszületre megesküdtetjük. S ha a vádlott megesküszik, hogy ártatlan,
akkor felmentjük, - mert higgye el nekem miszerint a legelvetemültebb gyilkos
sem merészel megesküdni hamisan, még ha az életét mentené is meg vele. Ilyenre
nem volt eset."
A sáször hitetlenül csóválta fejét,
bár a mi törvénykezésünk olyan ismeretlen volt előtte, mint a cethalak tojása.
Hanem midőn Szobovics újra elővette
rábeszélő tehetségét, azt mondta a francia: "Isten neki, az ön kedvéért
megengedem, hogy próbát tegyünk a kocsissal. Viszonzásul azonban önök kalauzolni
fognak bennünket vissza csapatainkhoz, mert nem tudunk senkivel sem beszélni,
s így szörnyű kellemetlen helyzetben vagyunk."
Mit tehetett volna mást Szobovics mint,
hogy parolát adott rá, hiszen ellenkezés esetén a fejüket kockáztatja.
Ezután elkezdődött a solennis esküdtetés.
Mogyorófa pálcából keresztet csinált
Szobovics és hivatalos komoly képet vágva Csondor Istók elé állott.
- "Ide hallgasson kend, - rivalt
az akasztandó forspontosra, - tudja-e, hogy mit csinálnak kenddel?"
- "Felakasztanak", nyögte
keservesen Csondor Istók.
- Úgy kell kendnek, miért lopta el az
ezüst pénzüket.
- "Jaj, nem tehetek róla, megkísértett
az ördög. Azt gondoltam, hogy nem vétkezem vele, mert a pénzt úgyis mitőlünk
rabolták a katona urak."
- "Igaza van kendnek, - szólta
el magát Szobovics, - azaz hogy nincsen igaza kendnek, hanem azért meglátom
segíthetek-e a baján."
A fuvaros nyöszörgött.
- Vigyázzon kend rám, - folytatja erős
hangon, - erre a fakeresztre ráteszi kend a két ujját és hangosan mondja,
amit én előmondani fogok. Hanem arra figyelmeztetem, hogy el ne nevesse
kend magát, mert akkor mindenható Isten legyen, aki megmenti az akasztófától!"
Mintha bizony valami nagy nevethetnékje
lett volna szegény Istóknak.
A fövegeket mindnyájan levették. Istók
letérdelt a földre és meghatottan tagolta Szobovics után a következő esküt:
"Szent-Mihály községe! - mellette
van Pölöske; - ennek erdejében - van egy odvas tölgyfa; - az odúban mukucsfiak
- tanyáznak; azok a franciák - kik ezüstöt keresnek, - egyék meg a - mukucsfiak
-
farkát; ámen!"
(Zala megyében a mókust hívják mukucsnak.)
Az esküből megértették a sászörök a
szent, - francia, - ámen szavakat, és tökéletesen meg voltak vele elégedve.
Csondor Istók megszabadult. Sietett is hazafelé kotródni.
Az esküvés alatt Szentgyörgyi András
deputátusnak a visszafojtott kacagás miatt könnyek potyogtak a szemeiből.
A franciák egészen megilletődtek, mikor látták, hogy ez eskü mennyire elérzékenyíti
ezeket a bolond magyarokat. Szentgyörgyi András uram pedig elosont a helyszínéről
és a szekerek mögött levágta magát a fűbe; asztrakán sapkáját rászorította
szájára és emberfölötti erővel nevetett amíg szuszogni tudott.
A deputáció 2 napig járt a franciákkal,
kik rendkívül barátságosan bántak velük. Mint régi ismerősök váltak el egymástól.
A kanizsaiak bementek visszajövet Balogfa községbe, hol Szobovics felkereste
Csondor Istókot. Szegény Istók alig tudott hova lenni örömében: a franciáktól
elemelt összes ezüstöt reá akarta tukmálni megmentőjére. Végre is megfelezték
a kincset, amint a tündérmesékben szokásos.
Ilyen viszontagságok után érkeztek Egerszegre
nagy kerülővel. Itt elvégezték hamar a dolgokat mind: csak a kontókért nem
tudták megkapni a pénzt. Legnagyobb baj azonban az volt, hogy évek múlva
is vexálták a deputatusokat: vajon útba kell-e ejteni Vasmegyét ha Kanizsáról
Egerszegre akarunk menni ?
Szobovics a kontraktusban kikötött fél
esztendő után letette hivatalát. A helytartótanácsnál nyert állást Budán,
s jól felvitte dolgát az Isten: királyi konziliárius lett, s mint protektornak
jó hasznát vették a kanizsaiak a herceggel folytatott örökös pereikben.
Szép felesége segítségével sok gyereket nevelt a hazának. Gazdag kedélye
nem hagyta el soha, bár vaskalapos filiszter vált belőle, ki úgy tudta értékesíteni
a jövedelmet, mint valami pénzügyi igazgató.
Kanizsai élet.
(1800-1833-ig.)
Nagykanizsa városának formája most
egészen más, mint századunk elején volt.
Akkor gyakran megesett, hogy "a
nagy sár miatt nem tartathatott heti vásár", míg most kemény téglával
vannak kirakva útjai, s közlekedése mintaszerű.
Vasgereben még nem talált más megemlítésre
méltót Kanizsáról, mint azt, hogy ittlétekor a sétatéren lovakat úsztattak,
(Sétatérnek hívták a jelenlegi Eötvös-tért a gimnázium előtt, hol akkor
a "Sárectenger" volt, s ebben bizony lovakat is úsztattak néha.)
de újabb íróink már csodálva írnak nagy fejlődéséről, s Molnár György drámai
színészünk azt írja könyvében: "Nagykanizsa egy darab a fővárosból."
Még a szentek is megváltoztak, jobban
mondva megváltoztatták régi helyüket. Nepomucenus Szent János régebben ott
állott a két városrész közötti töltésen, és az 1825. esztendőben hozták
mostani helyére a somogyi határszélre. A Szent Háromság szobra pedig feneketlen
sárban állott a mostani főtéren ott, ahol jelenleg piacunk van, - és csak
1867. esztendőben állították föl a gimnázium előtt. Szent Flóriánnak szobrai
és képei végképpen eltűntek városunkból, pedig az istenfélő és tűztől rettegő
gazdák házánál rendesen ott volt egy fülkében.
A házak - főleg a külső utcákban - zsúppal
födött bogárhátú kis épületek voltak, az ablakok előtt virágos kertekkel.
A fundusokat palánk kerítések vették körül.
Ha már a város külső formája más volt
e század elején: hát még mennyire más volt a lakosok családi és társadalmi
élete," erkölcsei, szokásai és ruházata.
Legjobban elütött azonban a mostanitól
az erkölcsök védelmezésének, vagyis jobban mondva az erkölcstelenségek büntetésének
módja, - mely e század elején csak folytatása volt a múlt századbeli módszernek.
A múlt századbeli módot pedig illusztrálja
Horváth György kiskanizsai legénynek esete, ki erkölcstelenségéért saját
apjának kérelme folytán "24 pálca ütésekkel kifizettetett." Szintúgy
illusztrálja egyik szőlőhegyünk artikulusa, mely szerint csak a büntetés
kiállása után lehetett föllebbezni.
Az erkölcsre ügyeltek: a városi tanács,
a céhek és a szentszék (plébánia); a nagyobb erkölcstelenségek, mint kriminális
ügyek az úriszék által toroltattak meg.
A csavargók, éjszakázók, dorbézolók
vagy fajtalankodók, ha férfiak voltak: pénzbírsággal sújtattak, megpálcáztattak
vagy katonának vitték. A személyek pedig (vagyis a nők) pellengérre állíttattak
és korbácsos büntetés mellett a városbóli kicsapással bűntettettek.
A pellengér a várostemplom előtti jelenlegi
Deák-Ferenc-téren volt felállítva, valamivel előbbre, mint ahol most a közkút
van. Nem volt pedig a pellengér más, mint egy darab szabadon álló kőoszlop,
melybe több bilincskapocs volt beerősítve.
Használtatott nyilvános megszégyenítésre.
Körülbelül 1820-ig a "kicsapatás
vagy kikísértetés" nagy ceremoniával járt.
Minden vasárnap éjjel a városi hajdúk
vadászatot tartottak a csavargókra és személyekre.
Az összefogottakat két részre választották.
A férfiakat a városházára kísérték és ott vasba verték, mely célra 1801.
évben "hat vas bilincsek 7 forintokon vásároltattak és a strázsamesternek
penes recognitionem által adattak."
A nőszemélynek pedig egyik kezét belekapcsolták
a pellengér-oszlop egy karikájába, - s otthagyták hétfőn reggelig. Néha
megesett, hogy igen vékonyan voltak öltözködve az oszlophoz kapcsolt leányzók,
de nem adtak rájuk a hajdúk melegebb ruhákat - bárha csikorgó téli idő vala
is.
Hétfőn reggel aztán kötelessége volt
a gyöpmesternek a városházára jönni a netáni teendők elvégzése végett.
Néha a gyepmesteri funkciókat cigányok
teljesítették, így például 1808-ban a tanács a kiskanizsai cigányokat rendelte
ki e célra, - minthogy a gyepmester meghalt és hirtelen nem akadott utóda.
Ezen időben fontosabb volt a gyepmester
állása, mint jelenleg.
Míg most például a legnagyobb ambícióval
bíró gyepmester se viheti magasabbra az állatok kivégzésénél: addig e század
elején nemcsak erkölcsjavító célokra alkalmazták őket, hanem - dacára, hogy
minden valamirevaló vármegyének extra hóhéra volt, - egy kis szerencse mellett
embert is akaszthatott.
Ebből a vármegyei extra hóhérból maradt
vissza a híres Kesseldorfer Mihály, ki Zala megye hóhéra volt és akinek
hírhedt vitatkozása volt egykor a prágai és brünni hóhérokkal az akasztás
módjai fölött. Kesseldorfer tovább élt, mint a magyarországi többi extra
hóhérok, - és Zala megye területén az újabb időkben is ő végezte az akasztásokat,
ha a kanizsai vagy az egerszegi törvényszéknél ilyen teendő akadt, - dacára
annak, hogy Kozareket már évekkel előbb kinevezték állami hóhérrá. Arra
büszke lehetett a zalai ember, hogy őt saját hóhéra akasztja föl.
A kanizsai polgárok részére pedig volt
a városházánál különös Purger áristom, mert a közönséges börtönbe záratni
- derogált nekik.
Most már vége van az ilyen büszkeségnek
is: megszűnt az extra börtön és pár év előtt meghalt az "öreg Kesseldorfer"
is.
(Azóta pedig Zalavár megyében inkább
nem akasztatnak, semhogy más hóhér tevékenységét kelljen igénybe venniük.)
Tehát hétfőn reggel korán a városba
jött a gyepmester a kicsapatás ceremoniájának teljesítése végett.
A pellengérből kikulcsolta a strázsamester
a személyeket és átadta a gyepmesternek.
A mester átvette, s ha jó kedve volt,
megkoszorúzta a leányzót szalmával, - a város dobosa vidám marsót kezdett
dobolni, - s így vitte ki a városból őt egészen a szomszéd község határáig.
A népség összecsoportosulva követte. Dobszó mellett minden 2-3 lépésenként
egy-egy pattogós korbácsütést vágott a leányzóra a gyepmester, s jókedvűen
csattintott a nyelvével: "Gyí te cifra, vendégség lesz !"
Amerre vitték volt öröm. Az utcák hosszán
mosolygó fejek nézegettek ki a kicsi ablakokon és a palánkkerítések fölött.
A "májszterné asszony" sietett föllármázni a nevezetes újsággal
az egész házat: "Jancsi, Miska, fussatok hamar az utcára : most viszik
a dámákat!"
Az inasok és az iskolakerülő gyerekek
legjobban gyönyörködtek a nyilvános büntetésben, sőt aktív részt is vettek
a mulatságban; az volt a szerencsés közöttük aki letudta köpni vagy valami
göröngygyei megdobhatta a bűnös személyt.
Ilyen csúf módon kivezetett személyeknek
- hacsak idevaló születésűek nem voltak - a városba nem volt szabad visszajönniük,
- és a háztulajdonosoknak szigorúan meg volt tíltva ilyenek befogadása.
Novácki Imrét és feleségét azért büntette
meg 2 forintokra a tanács, "mert Kati nevű, két ízben a városbul kiutasított
személyt a házukba fogadni bátorkodtak."
Ács Ferencet pedig azért büntették meg
ugyancsak 2 forintokra "mert tudta a szomszédságában gyanús személyeknek
ottlétét."
Hát még, aki szándékozott őket a büntetéstől
megmenteni, az járta ám meg. Példa rá a kövér Gászner János, akit ilyen
miatt a muzsikaszó melletti mulatság gyönyörétől fosztottak meg.
"Ugyanis: Stéger János városi strázsamester,
amidőn szokás szerint minden csavargó, éjszakázó és fajtalan személyeknek
összefogdozásában teljesítette volna kötelességét, - Gászner János pékmesternél
a vendégszobát - hol tánc is tartatott - megvizsgálta, de olyan személyeket,
kik köztudományképpen dobzódni szoktak nem találván, a sütőműhelyt is kívánta
megtekinteni. Ekkor Klink József péklegény a strázsamestert mellbe lökvén
visszataszította, s még ezeken fölül őt gyalázni és gúnyoló kifejezésekkel
illetni nem átallotta. A szidalomban Gászner János is segítette legényét,
mely kivilágosodván, sőt a mellbe döfetés is bebizonyodván és még ezekenfölül
később kitudódott, hogy Gászner János csakugyan eldugott légyen a műhelyébe
olyan személyeket a patrol jövetelekor: ezen okból Gászner János 24 forintoknak
a Tűzi kasszára való fizetésen fölül még a muzsikáitatástól végképpen eltíltatott,
- Klink József pedig vakmerő tettéért 6 kemény pálcabüntetésre ítéltetett."
Az 1820. utáni esztendőkben már ritkábban
alkalmazták a kicsapási ceremoniát. A bűnös kikapta korbácsokban a kompetentiát
- aztán - mehetett. Különben is kiölt minden szégyenérzetet a szerencsétlen
személyekből ez a nyilvános meghurcoltatás.
Mészáros Julit kétszer is kicsapták
a városból, s mégis visszajött és itt egy korcsmárossal alattomos rossz
életet élt. Ennélfogva azért is, hogy a korcsmáros fölhagyjon a hites felesége
elleni kegyetlenségével: a nevezett személy t. i. Mészáros Juli az előre
kiadott 6 korbácsütések után ismét és végképpen kikisértetni rendeltetett
születési helyére, Gombára.
A büntetéseket néha fönntartották solennis
alkalmakra, hogy a szent ünnepeken legyen mulatság.
Így a kiskanizsai gyülekezet miután
megbüntette volna Kancsalics Julit tolvajlás címén 4 forintokra, egyúttal
fajtalanságért elitélte korbácsos büntetésre, melyet Szent István napján
kell kiszenvednie nyilvánosan.
Kancsalics Julinak az volt a szerencséje,
hogy csak a 4 forintokat hajtották be rögtön, a csúfos büntetést pedig elhalasztották
a nagy ünnepre. Ez idő alatt ugyanis a lány folyamodást adott be Nagykanizsa
város tanácsához ügyének újbóli elővételéért és megvizsgáltatásáért. S a
tanács - ámbár csak nemrégiben iktatta be protokulumba, hogy Nagy- és Kiskanizsa
egy testtel és lélekkel bíró városok, mégis megváltoztatta a kiskanizsai
gyülekezet határozatát, és kimondta, hogy "Kancsalics Juli ellen a
tolvajlás, melyért a kiskanizsai gyülekezetben megbüntettetett, be nem bizonyodott:
ugyanazért a 4 forintok néki visszaadatnak; a fajtalanság vétkével vádolás
pedig nem volt más mint Boda Ferenc takácsnak bosszúja, ki puskával, is
fenyegette, csakhogy őt meggyalázhassa: ennélfogva fölmentetik a korbácsos
büntetés alul is."
Általában szokásban volt a büntetéseket
nyilvánosan osztani.
Ha a mértékvizsgáló esküdtek fölfödözték,
hogy a szappanos a megszabottnál kisebbre mártja gyertyáit: akkor a gyertyákat
kontrabandálták a templom javára, hajdúkkal elfogatták a szappanosmestert
és stante pede elhurcolták a számos tóka egyikéhez, például a Sárec tengerhez:
ott a vízbe kétszer, háromszor belenyomták ruhástúl. Ez volt a megmártás.
Ugyancsak megmártás dukált a pékmestereknek
is, ha rajtacsípték őket, hogy kisebb zsemlét sütnek a szabottnál. A megmártáson
fölül elkobozták a zsömlekészletet és kiosztották a város szegényei között.
A húsmérésnél ha hibát találtak, akkor
a mészárosmester helyett magát a húsvágó legényt büntették meg. T. i. lekapták
tíz körméről a székálló legényt - és a helyszínén rögtön megbotozták.
A közönséges tolvajokat pedig felállították
egy-egy hordóra a városház kapujába, nyakukba akasztották a lopott portékákat,
például keszkenőt, kukoricát, csibét, stb. és igyen kellett a közönség szeme
előtt lenniök pár óra lefolyásáig.
Az urodalom is nyilvánosan csapatta
rabjait. Minden fertály esztendő első napján megkapta minden rab a maga
kompetentiáját. Oly pontos volt ebben az urodalom,hogy a köznép időszámítás
alapjául használta föl ezt az elmaradhatlan pontosságot: "Megjött a
fertály, mert az uraságnál verik a rabokat."
A fatolvajokat a tanács aránylag igen
gyöngén büntette. Börtönbe ritkán csukatta őket, ehelyett csakis 15 - 30
krajcárra büntette a tolvajokat egy-egy szekér fáért. Persze a fának alig
volt valami értéke akkoriban.
A későbbi időkben a csavargást mindig
enyhébben és enyhébben büntették. Tóth Trézsi csavargó személyre már csak
azt a büntetést szabták, miszerint "Kaposvárra tolandó, s eljárás végett
a quartélymesternek átadatik."
Lancsák Györgynek mátkája - minthogy
éjszakának idején csavargott - mégis ezen jegy idejében a korbácsütésektől
fölmentetett, de 2 forintokat fizet megváltás díja fejében a tűzi pénztárba.
Némely zsidó legények ugyan zsidó lányokkal
májusban az alsókertekben szemeszöktiben járván 6 forintokra bűntettettek.
Ivadics Cicellét, Haine Magdolnát, Zsíros
Katit, Füsti Örzsét és sümegmihályfai Palacska Julit nyilvánosan megkorbácsolták
feslettségükért. Haine Magdolnának azonfölül meghagyták, hogy 24 óra alatt
a városbúl kitakarodjék "egyébiránt búját látja."
Burka Évát is megkorbácsolásra ítélték
1808-ban, de miután Bernát Katinak a Nemes Vármegye bábaasszonyának bizonyítása
szerint teherben volna: a korbács elengedtetett, de meghagyatott neki, hogy
a városból azonnal kitakarodjék.
Minél szigorúabban büntették az erkölcsteleneket,
annál nagyobb becsületben részesítették a tiszta életüeket.
Engbarth Örzsébetnek, - mivelhogy Velsbe,
Fölső-Austriába, - leendő férjhez menésre most szerencséje vagyon, - szüzessége
iránt a városi tanács bizonyságlevelet ád.
A házasság ezen időben valósággal szentségnek
tartatott, és ha semmiképp sem tudtak a házasfelek együtt élni, akkor a
hosszas és költséges per helyett, mely leföljebb az ágy- és asztaltóli elválasztást
eredményezhette volna: egyszerűen elszökött a meg nem elégedő házastárs
a másiktól a tizedik vármegyébe.
Persze a feleség volt majdnem mindig,
aki megszökött. Gyakran okozta ezt a férjnek nagy hatalma neje fölött, mert
a műveletlenebb osztályoknál a férj esetleges brutalitásaitól senki se védelmezte
a nőt.
Nevezetes, hogy míg a helvetica vallású
Sebestyén Sámuelt hitetlenül hagyta el neje Major Borbála: addig a katolikus
Lázár Sándort hivtelenül hagyta el a felesége Gruber Juli.
Lázár Sándor helybéli orgoát csináló
mester vissza akarta hozni az elszökött hitvest. "Bizonságtévő levél
adatott tehát néki, hogy igaz járatban megyén, és hol szüksége lenne a feleségének
elfogására, az illető Törvényhatóságtól hatalomkart is kérhessen."
Fehér Jakab Szűcs Mester Ember pedig
(1803-ban) a városi tanácsot arra kérte, hogy felesége Vajda Éva keményebben
megbüntettessék, mert Smeiszer Istvánnal innét elszökni szándékozott. Említett
Vajda Éva - férjének azon kifejezéseihez képest, ha hogy felesége illendően
megbüntetődne, tovább is magához venni és véle lakni fogna, - 12 korbács
csapásokra, Smeiszer István pedig - (kiveli barátságát a köztük folytatott
levelezés megmutatja) - ugyanannyi pálca ütésekre büntetni rendeltettek.
A szökésben ilyen tragikusan meggátolt
szerelmespár a későbbi időkben is üldözéseknek volt kitéve.
Smeiszer István Nyitrára szökött, hol
800 forintért házat vásárolván, kérte a nagykanizsai Tutorátusban kezelt
örökségének kiadását, hogy a vételárt megfizethesse. A városi tanács azonban
megtagadta kérelmét "mivel pazarló, s korhelynek a pénzit kiadni nem
lehet."
Vajda Éva asszony, ki a férje halála
utáni javakkal a Tanács által elfoglalt 500 frt hozományának kiadatását
kérte, szinte úgy járt; t. i. a könyörgőnek néhai cimborás élete miatt gyermekének
bátorságára nézve a javak sequestráltattak és a városi Tutorátusban béadattak.
A feleségnek bizony ritkán adott igazat
a városi tanács, mert amint egy határozata mondja, "a feleség kötelességeihez
képest urának kedve keresésére utasítandó."
Sőt abban sem volt nagy köszönet, mikor
a nőt akarta megvédelmezni a tanács.
Suh Félix Barókás (paróka készítő) felesége
Flach Náni is el akarta hagyni a férjét 1803-ban.
.Hogy ez a Suh Félix úr milyen indulatos
volt, kitűnik abból, hogy egykor a Város hajdúját illetlenül megverte és
az ábrázatát összekörmözte csak azért, mert ez az ő udvarában nem vette
le a kalapját. Képzelhető minő szomorú sorsa volt mellette szegény hitvesének,
s nem csuda, hogy ez megunván a sok szekatúrát, szerette volna elhagyni
a férjét. A tanács által "a Barókás a feleségihez, való illendőbb Bánásra,
ez pedig a férjével való egyetértő lakásra megintettek, ellenkező esetre
mind a ketten a Büntetést el nem kerülik."
De voltak még szomorúbb sorsú nők is;
volt olyan, hogy esetének olvasásakor összeszorul a résztvevő emberi szív.
A következő tanácsi határozat ilyen
szomorú esetre vonatkozik. "Vezinger Györgynek pedig kemény büntetés
alatt meghagyatott, hogy minden a felesége Horváth Karolin terhes állapotában
elkövetendő kegyetlenségtül fent hagyjon és neki élelmet adjon."
Amennyire lehetett a családi élet tisztaságára
is felügyelt a tanács.
Mayer Józsefnek például, ki a nála tartózkodó
mostoha leányával rossz életet viselni hallatik, meghagyta, hogy őtet magától
14 napok alatt utasítsa el, különben a városban meg nem szenvedtetik.
Özvegy Szerdahelyiné pedig köztudomás
szerint Plánder Ferenc özvegy emberhez járogatni tapasztaltatván : nehogy
egymásnak a rossz életre alkalmatosságot nyújtsanak, - keményen megintetett,
hogy a házhoz járni ne próbáljon, mert különben példásan fog onnét elvadíttatni.
Dávid József nőtelen takácsmester embernél
pedig tapasztaltatván, hogy azért nem házasodik meg, mert a nála régtől
fogva gazdaasszonykodó Horváth Anna erkölcstelen személy vakétásainak egészen
meghódolt, s mivel az ilyen életnek megszenvedése a köznek legfőbb javával
ellenkezik: ennélfogva Horváth Annának minden javai a napokban elkótyavetéltetni,
maga pedig a templom előtt 12 korbáccsal megbüntetni, addig is a város tömlöcébe
bezáratni - és azután a városból kitíltatni rendeltetett.
Ezekután aztán mást nem tehetett Dávid,
mint megházasodott.
Egy kiskanizsai leányzó pedig aziránt
adott be a városi tanácshoz folyamodást, hogy miután Milej Antal kiskanizsai
lakostól teherbe esett, az említett férfinak megházasodni szabad ne legyen.
Miután ezen tárgy a Szentszéknek megbírálását illetné: a bizonyságok ott
kihallgattattak. És páter Pacificus Gáspár Quárdián, páter Volfgangus Vargával
kimondották, hogy mást nem vehet feleségül Milej uram, hanem ha a szerencsétlenné
tett leányzót. - -
A rossz életű férfinak legnagyobb büntetése
volt ha katonának vitték.
A katona fogdozás azonban sokszor okozott
véres verekedést, mert a bujdosó legények védelmezték magukat, így 1800-ban
Sárvári József, aki katona fogáshoz rendelve lévén, Bérdolmányos Istvánt
fogni akarta, attól fejszével megvágattatott.
Ha pedig a legényeket szerencsésen elfogták,
akkor egy város hajdú és elegendő őrökkel egy tanácsos által Egerszegre
szállíttattak.
Ez időben a katonáskodás örökös volt,
s csak ritka esetben sikerült a katonát hazabocsájtatni, kivéve ha szolgálati
ideje alatt kapott testi fogyatkozások miatt szabadságolni kellett.
Ilyen szerencse érte 1801-ban Gáspár
Jánost, ki a Jelachich regementnél katonáskodván, mivel a terhes Sebek által
valamennyire már a Felséges Szolgálatra elégtelenné tétetett: apjának Gáspár
András idevaló lakosnak könyörgéseire a városi tanács közbevetette magát
kiszabadításáért, mert gazdasága lévén a Contribuens népnek terhére nem
esik; – s ennek folytán a regement elbocsájtotta.
De Felséges Szolgálatra képtelen katonának
szabadságoltatása sem volt a mai felfogás szerint nagy szerencse, mert a
Helytartó Tanácsnak az 1813. évről kegyelmes parancsolatja volt arra nézve,
hogy a szabadsággal hazaeresztett katonák más helyeken, mint a hová szabadságot
nyertek, meg ne szenvedtessenek.
Szilajka György és Pahotsa György nehogy
továbbra is a közcsendben zendülést okozzanak, katonának fogattak az elkövetett
kiszökéseikért; és anticipative Sümegen levő Mélt. Báró Gollner 48-ik Gyalog
Regiment 3-ik Verbunkjának arról kiszolgálandó Nyugta mellett kiadatni rendeltettek.
Halász Jósi, Proszenyák Jósi és Vukovits
Jósi pedig miután testiképpen megbüntetődtek veszekedéseikért: egyszersmind
tudtokra adatott, hogyha valamelyik közülök valami csínyért a városházába
fog jutni azonnal katonának lesz adva.
Jagodits Mihály csavargó személy pasus
nélkül tekeregvén, erőszakos cselekedetei miatt 18 pálca ütésekkel megbüntettetvén
a Tettes Szt. Györgyi sereghez további elutasítás végett elkísértetni rendeltetett
(1805-ben.)
De a férfiak erkölcstelenségei és csavargásai
a legtöbbször mégis csak pálcáztatással és pénzbírsággal bűntettettek.
Tehel József erkölcstelenségért 12 pálca,
Izrael Ernhofer csavargása miatt 25 pálca ütésekre ítéltettek. Ez utóbbi
ezenkívül hazájába visszaigazéttatott.
A palini téglás legény 4 forintokra,
Pintér Márkus, Koprainitz Leopold, Poli János szabólegény és Sintler Tamás
német-varga legény fejenkint egy forintra bűntettettek csavargásért a tűzi
kassza javára.
"Móricz nevű Pipás zsidó legény
azért, hogy Rüfke leányt via facti megverte: árestomra és 4 forint bírság
fizetésére bűntettetett. Rüfke leány pedig örömébül, hogy a Pipás zsidó
legény ellen elégtételt nyert, a Tűzi Kaszsába ugyancsak 4 forintokat fizetett."
A lakosok egyszerű szóra kaptak kölcsönpénzeket
a tisztességes purgertársaktól, sőt rendesen az adósnak kellett rezeniroznia
hogy hitelezőjét rávehesse miképp a kölcsönzött pénzről írásos obligátiót
fogadjon el. Pedig az adósoknak mégsem volt rózsás dolga, mint ezt bizonyítja
egy 1805-beli följegyzés, mikor Glaszer Márkus zsidólegényt a városbíró
árlajstromba záratta hitelezőjének kívánságára.
A mesterlegények és inasok erkölcseire
a céhek is felügyeltek. A céhek ez időben még teljes tekintélynek örvendettek,
s articulusaiknál és a mesterek összetartásánál fogva szigorú felügyelet
alatt tartották nemcsak az inasokat és legényeket, hanem a mestereket is.
A mesterré szándékozó legénynek legelőször
is azt kellett kimutatni, hogy jámbor életű és jámbor (törvényes) születésű.
Az 1802. évben bocsájtatott ugyan ki egy kegyelmes rendelet az iránt, hogy
törvénytelen gyermekek mindennemű Mesterségekre legényekül bevétessenek
és Mesteremberekké is lehessenek, azonban a céhek annyira féltékenyek voltak
a jó hírükre, hogy a törvénytelen származásút nem vették a céhbe.
Szombaton már 6 órakor délután bekellett
szüntetni a munkát minden műhelyben. A munka beszüntetését a céh dékánja
szigorúan ellenőrizte.
Vasárnap nagy misét, prédikációt és
litániát muszáj volt hallgatni a legényeknek, kik a céh által még akkor
is megbírságoltattak, ha a templomban félrenéztek vagy mosolyogtak ahelyett,
hogy imádkoztak volna.
A városi magistratus díszbe öltözve
szintén hallgatott ex offo minden ünnepen misét és prédikációt.
Az újonnan választott városbíró a restauráció("széképítés")
napján "a község kísérése mellett a barátok templomában misét hallgatott,
s e közben a Quárdián atyától a szent oltár előtt hivatalára meghiteztetett."
A tisztviselőket minden évben januárius
2-án választották, s a tisztújításkor néha zavargások, máskor pedig olyan
örömkitörések történtek, minők a régi fejedelem választásoknál fordultak
elő. Babochay Józsefet háromszor fölemelték és a tanácsteremben körülhordozták
amikor 1808-ban a közönség többszörözött kívánságára a városbírói tisztséget
elvállalta.
A köztisztelet rendesen a tiszteletbeli
tanácsossá választásban nyilvánult. Ilyen honoratius Senatorok voltak 1803-ban
Geber György, Bekk József és Szentgyörgyi András. – Nemzetes és Vitézlő
Chinyorány József Hites Ügyész Úr pedig az Érdemes Közönség által több rendbeli
tekintetekből, s érdemes tetteire nézve becsületbeli Tanácsosi Hivatallal
tiszteltetett meg.
Chinyorány legfő érdeme volt gazdagsága
és vendégszeretete, mert nála a vendégeskedés szünet nélkül tartott, és
az érdemes közönség a haszon árában szokta megadni a népszerűséget akkor
is.
Esztendőnkint legalább egyszer gyónnia
kellett minden hívőnek, és a jobb keresztény ezenkívül eljárogatott a búcsúkra
is.
Pedig a gyónás nem ment olyan simán,
mint a mostani gyónások lefolyása után gondolhatnánk. A rostélyos gyóntatószékben
némelyik szigorúbb páter botot vagy korbácsot tartott, s mikor a gyónó felingerelte
valami nagyobb bűn bemondása által (milyen volt például az, hogy pénteken
zsírosat evett,) a penitentián felül a páter ott a gyónó sereg között jól
elverte.
De a rosszat még sem lehetett mindenkiből
kiverni. Ezt látszik legalább bizonyítani azon körülmény, hogy az 1824.
évben a homokkomáromi templomot, – mely híres búcsújáró helye volt Kanizsának,
– feltörték, s belőle minden drágaságot – (még a szent szakramentumot is)
elrabolták; csak éppen szent Felixet hagyták meg.
A kiskanizsai toronyba (mely 1798-ban
leégett), készítendő harangra Benczik István úr által ajándékozott és depositáltatott
200 forintok pedig az 1801. évi feljegyzés szerint valami módon eltévedtek,
s mái napon sem kerültek elő.
Szintúgy az erkölcstelenség mellett
tanúskodik egy 1802. évi pátens is, mely szerint a Lelkipásztorok ámbár
eleget iparkodtak a fertelmes káromkodások, átkozódások, esküvések, mocskos
beszédek, éjszakai dőzsölések és tekergések kiírtásában: mindazonáltal ez
nem sikerült az Ifjúságnak gonoszságban való megátalkodása miatt.
Mindezek mellett igen sokan testáltak
misékre és a klastromok javára. Amint egy 1803. évi feljegyzés mondja: "Ezen
városban Esztendőnek folyása alatt a meghalálozottak után nyerni szokott
pium legatumokbúl (mert a legszegényebb is 5 frtoknál kevesebbet nem hágy
nékiek) szép jövedelmeket nyer itt a Plébánia." – A szent célokra hagyományoztak
váltó cédulákat, pengő forintokat és különféle naturiáliákat. – Naturálét
hagyott a klastromnak a többi közt Nagy Kati is a végrendeletében t. i.
egy fél tehenet.
Húsvét ünnepe előtti hétben a város
népe processzióban ment az Inkeiek kápolnájához, hol Kálvária volt fölállítva.
Nagypénteken az egész éjszakát ott töltötték imádkozva a hivők százai.
A városi tanács igen szigorúan büntette
az istentelen káromkodókat. Büntetésök volt: pálca, börtön és pénzbírság.
Így: az itten lakozó Piktor (1801-ben)
az ellene tett panaszok folytán fertelmes káromkodás miatt 12 pálca ütésekkel
büntetni rendeltetett; –és ha egy fertály esztendő alatt maga jobbulását
nem mutatja, ezen Város kebelébül is elutasíttatik.
Horváth Imre (1801.) elkövetett káromkodásai
miatt, az 24 órabeli elszenvedett tömlöci sanyarúságán kívül 3 frtokra bűntetteiétt.
Szollár György veje és ennek felesége
pedig káromkodás miatt 24 pálca, illetőleg 12 korbács ütésekre bűntettettek;
de mivel ez utóbbi terhes állapotban vagyon : 24 óráig tartandó tömlöcözésre
kárhoztattátott.
Legnagyobb bűne volt azonban Pinterits
Jánosnak, ki a fali feszületet ujjaival megfenyegetve förtelmesen káromkodott
s ezenfelül az egész tanácsot összehuncutolta. Ezen tette kibizonyodván,
ítéltetett: minthogy ezen vétek Kriminalis esetet foglal magában, a városi
Tanácsnak ítélő hatalmát felül haladja, ennélfogva az urodalmi ügyészi hivatalnak
átadatik.
A vasárnapok és ünnepek megtartására
szigorúan ügyelt a tanács, a kihágókat kímélet nélkül büntette. Ezen napokon
nemcsak, hogy szünetelnie kellett minden munkának, hanem még a mulatozás
is csak a délutáni isteni tisztelet végeztével volt megengedve. A lakozások,
névnapok és disznótorok mindazon által napok számra tartó mulatozások mellett
tartattak.
Horváth István és Kovács Ferenc magyar
utcai lakosok (1810-ben) azért, hogy létánia előtt hosszú szekérrel hordót
vittek és így keresztényi kötelességük ellen vétettek, megbüntettettek a
tűzi Kassza javára 2 frtokra, és a templomra adandó 2 frt gyertya pénzre.
Imrey József özvegye (1833.) azon okból,
mert vasárnapon kenyeret sütött, 3 frtokra büntettetett.
Mise előtt való házalásért Izrael Márkus
idevaló zsidó (1818. évben) 2 irtokra büntettetett.
Létánia előtt való részegeskedésért
Sípos József dercsi molnár szintén 2 frtokra.
A 4 muzsikus cigányok az Illetlen mindenszentek
napján regveli muzsikálásért 4 frtokra.
Blau József és Rosenfeld ifiabb (1832)
fejenként 6 forintokra bűntettettek, – mert Innepi napon a parancsolatok
ellenére boltjukat nyitva tartották és alattomos utakon a vevőket becsalogatták.
Tilos volt a muzsikaszó az esztendőnek
sok napján, de farsangon annál nagyobb tűzzel mulattak az emberek. A mostani
ivadéknak fogalma sincsen olyan házi mulatságokról, hosszú bálozások- és
szilaj lakozásokról, minők akkor voltak.
Megyénkben leghíresebb bálok voltak
ezen időkben a kiskomáromi és letenyei bálok, hova nemcsak Egerszeg és Kanizsa
kompariált, hanem eljöttek Somogyból, Veszprémből.
A bálra készülő kanizsaiak már hetekkel
előbb összeállították, hogy hányan mennek, hova szállnak. A megbeszélt napon
elindultak Letenye felé 8-10 szánon, csengős lovakkal, vidám tréfák között.
Egy parasztszán vezette a sort, melyen fél tucat kiskanizsai legény ült,
ellátva kellő számú hóhányó lapáttal. Hol a nagy hó megakasztotta a szánkázást,
ott a kiskanizsaiak kézrekapták a lapátokat és hányták a havat. Míg elkészült
az út, a bálozók leszálltak szánjaikról és igénybevették a pincetokot; közben
falatoztak, .mulattatták a menyecskéket és leányasszonyokat, – sőt maguk
is lapátolták a havat, hogy meg ne fázzanak.
Fényes gombokkal ellátott frakk, nagy
mellény cifrára kivarrva, csizma és cilinder volt az akkori bálozók ruhája.
Menüett, cepperli, svéd polka és mazur voltak a kedves táncok. Csupa gyöngéd,
diszkrét mozdulatú táncok, hol a táncosnő ujjainak hegyét fogja a lovag,
pár elegáns lépés innen, pár amonnan, aztán eleresztik egymás kezét majd
ismét egymás karjába fonódnak; – s mindezek örökös mosolygás mellett történnek.
A csárdás még nem volt módi, s a harmincas évek után sokat csufolódtak az
öreg urak a csikóstánc furcsa ugrálásai fölött. (Vajon mit szólnának a most
divatozó csárdáshoz, mely veszedelmesen hasonlít a káposztatipráshoz.)
A mulatság rendesen eltartott egy hétig.
A kiskomáromi szolgabíró fegyveres pandúrokat állított az utcák végére,
s karhatalommal vitette vissza azokat, kik a bál harmadik-negyedik éjjelén
hazaszökni akartak.
A gyermekeket csak 10 éves korukon túl
kezdették iskolába járatni. Persze ily korban is igen kevés járt iskolába.
Mint egy rendelet (1802. évből) mondja: "az oskolába alkalmatos gyermekek
az oskolák gyakorlását azon okból is kényteleníttetnek elmulatni, mivel
közönséges Barompásztorok nem rendeltetnek.
Az iskolában a fősúly az olvasás és
imádságra volt fektetve. Ha pedig a gyerek csínytalanságot követett el,
vagy a sillabizálás nem akart a fejébe menni: akkor jól elveretett; hiában
írt a városi tanács az Iskola gyermekeknek az iskola tanítók általi súlyos
bántalmazások gátolása eránt.
Az iskolaszobában a tanulás mellett
a gyerekek a mester úrnak tollat fosztottak és kukoricát morzsoltak. Sok
helyeken az Iskolák a Tanítómesterrel és ennek Házicselédivel egy szobában
tartattak; sőt néha az iskola más célra is felhasználtatott: Jegalább ezt
tanúsítja az 1808. évi tanácsi határozat, mellyel Faits György Tanítómesternek
Lovai az oskolaháznak szobájából kitíltatnak.
A leckét nem tudó diáknak egy óriási
cserép fazekat kötöttek nyakába az iskolában; így kellett hazamennie és
a fazekat újra visszavinnie a mester úrhoz. Ráadásul százféleképpen megcsúfolták
szegény fazekast a diáktársak. A gimnázium második osztályába járóknak már
latinul kellett beszélniük mindenütt. A "non sum paratus",diák
szamarat vitt haza; t. i. egy deszkára pingált szamarat, melyet a nagy diáknak
éppúgy a nyakába kellett hordoznia, mint a kis diáknak a fazekat.
A tanulók vesszőzése napirenden volt,
de a professzorok különböző módon büntettek saját egyéni felfogásuk szerint.
Ha rablókat akasztottak a városnak somogyi határán: bizonyosan ott volt
az összes diákság; – de míg az egyik tanár erkölcsi oktatást adott ez alkalommal
osztályának, addig a másik professzor lehuzatta az egész klasszist és megvirgácsoltatta
a kurátorral, a miért jelen lenni merészkedtek az akasztásnál.
Május első napjára minden piarista professzor
ablaka elé májusfát állítottak a diákok.
A májusfával hetekig bajlódott a diáksereg.
Mindenekelőtt a költségekre pénzt gyűjtöttek és a hercegtől alkalmas fákat
kértek. Az engedély megnyerése után kiválasztották a legsudarasabb, legszebb
berekfákat, s azokat levágatták, miután az erdőst jó borravalóval megvesztegették,
hogy ne okozzon a fa választás körül nehézségeket. Ekkor lehúzták a fák
kérgét és titokban a városba hozatták, a fák koronáját pedig maguk hozták
haza vállaikon.
Éjjel a tanárok ablakai előtt szilárdan
a földbe ásták a sima fákat, melyekhez ismét hozzákötözték a koronát. Hajnalban
készen álltak a cifrán földíszített, s ajándékokkal teleaggatott fák, –
s muzsikaszó ébresz-tette föl a tanárokat álmaikból.
(Ezt a poetikus szokást azóta tiltották
el, mióta a diákok egykor megcselekedték azt a politikai hibát, hogy az
általuk gyűlölt direktornak nem állítottak májusfát, többi tanáruk pedig
kapott valamennyi.)
Feltűnő, vagy az álláshoz nem illő ruhának
viselése tiltva volt.
Az 1807. évi rendelet szerint a cifra
kivarrott bő Gályáknak, széles kalapoknak és cifra szűröknek viselete újra
megtiltatik, mivel efféle Cifra viseletek a Csavargók által már egyenlőképpen
szokásba vétetvén, nem csak a betyárkodásnak követésére, hanem mivel fölötte
drágába is kerül, azoknak megszerzése tolvajságokra is ösztönt adnak, a
Cselédek bérét haszontalanul igen nagyra nevelik.
Azért minden cselédes Gazdák az ilyes
ruházatoknak adásától, a szürszabók pedig, kalaposok és varróasszonyok azoknak
készítésétől Contrabanda, sőt Tömlöcöztetésnek is büntetése alatt eltiltatnak;
kik pedig ezután is viselni merészelnék annyiszor amennyiszer testekben
keményen megfognak büntettetni: a nemesek pedig 12 forintokban megbüntetődni.
Meg volt határozva, hogy az asszony
milyen mentét hordhat és milyent a szolgáló, mert olyan ruhát a cseléd nem
viselhetett mint, az asszonya.
Bizony nagyot változott a világ.
Leányvár.
Kanizsának déli részén a várostól
mintegy félórányira fekvő gyönyörű rétségét hívják Leányvárnak.
A néphagyomány szerint Kanizsa várának
a töröktőli visszavételekor egyik török aga erre a most Leányvárnak nevezett
helyre osont, mert legalkalmasabbnak vélte kincseinek elrejtésére.
Akkoriban ezen hely tele volt bozóttal
és vízmosás okozta gödrökkel, s kissé kiemelkedett a végtelen mocsárból.
Az aga elrejtette ugyan kincseit, de
az áprilisi végtelen esőzések miatt nem volt képes a mocsáron keresztűl
éjjel visszamenni a várba, – s így másnap nem csatlakozhatott ama török
sereghez, kik Kanizsáról a Dráván keresztül hazájokba visszavonultak Babocsay
és Zsidy kisérő csapatainak födözete alatt.
Az ittrekedt szegény aga tudván hogy
hitsorsosai már elmentek, nem merészelt előjönni a bokrok közül, nehogy
leöljék a keresztény zsoldosok.
Heteken keresztül csíkkal és gyökérrel
táplálkozott.
A kis szigettől nem messzire vitt a
szentmiklósiak útja Kanizsa felé, s a keresztény katonák eltávozása után
végre az agát rákényszerítette a kétségbeesés, hogy egy elmenő szentmiklósi
leányra rákiáltson, s tőle töredékes magyarsággal és kézmozdulatokkal ennivalót
kérjen – aranypénzeket mutatva neki.
A leányok akkor is szerették az ékszereket
és pénzeket. A szentmiklósi leányzó megkönyörült az agán és szorgalmasan
hordozta az eledeleket neki, aki elhalmozta őt aranyakkal.
Az asszonyok pedig akkor is kíváncsiak
valának. A leánynak titkos útjai és beszerzett drága ruházata fölkeltette
a szentmiklósi asszonyok irigységét és kíváncsiságát. Utána lestek tehát
és a titkot felfedezték.
A török agát a leányzóval együtt elfogták
és mindkettőt lefejezték bűneik színhelyén.
Ezért kapta a Leányvár nevet a kis sziget,
mely most a kanizsai határ legbújább legelője.
Mások szerint csakugyan létezett e helyen
egy kis föld alatti építmény, melyben a törökök, mikor portyázás közben
megszorították őket, – oly hirtelen elbújtak, mintha föld nyelte volna be
őket.
Ez a búvóhely víz alá épített alagúttal
volt egybekötve az anyavárral, s maguk a kanizsai törökök hívták e kis helyet
Leányvárnak.
A törökök elűzése után a Leányvár körül
lassankint minden megváltozott. Először eltűntek a törökök, azután a kanizsai
vár, utoljára a nagy mocsár a vizimadarak és vadak ezreivel.
A magasabb helyekről a kanizsaiak levezették
a vizet, nagy szorgalommal kiírtották a sűrű bozótot, s így maguknak szép
réteket teremtettek. Általában legeltetésre használták a kanizsaiak a leányvári
rétség víz nem borította részeit.
Szapáry István gróf idejében változott
a leányvári legelő sorsa.
Szapáry gróf a szerencsés emberek közé
számíthatta magát. Szerette minden ismerőse. Vidámságot és jó kedvet hozott
mindenüvé, hol csak megjelent. Rangján és birtokán kívül volt gazdag könyvtára
és nagy ménese.
A barátságos, mosolygó arcú gróf szerette
a szép paripákat, jó barátokat és élt-halt a tudományokért. Csak néha lőn
hűtelen a dohos tudományokhoz egy menyecske üde arcáért.
Egyik őszi délután új rezidenciája ablakában
ül Szapáry és olvasgatja Paracelsus munkáját. Elmélyedve olvassa, hogyan
írja le a nagy bölcs előállítási módját Mercuriusuak, mely megnyitja a misztikus
tudománynak eddig zárva levő királyi palotáját. "Est in niercurio quicquid
quaerunt sapientes." (Minden megvan a Mercuriusban, amit a bölcsek
keresnek.)
Találgatja Szapáry, hogy a mester mit
akart mondani ezzel a kifejezéssel: "Láthatlanná válik a magasság és
világosság, míg a mélység vagy homályosság láthatóvá lészen", – mikor
látja hivatalba menni Körmendy Kristóf városi nótárius urat, ki nyalkán
szedegeti lábait azon hiábanvaló igyekezete miatt, hogy az utcai sárnak
tetején maradhasson.
A gróf rögtön a nótárius után futtatja
huszárját, s mire Körmendy benyit a gróf szobájába, akkor már Magdolna asszony
elővett a pohárszékből két kristálykupát, melyeket saját ennivaló kezeivel
megtölt régi borral, – és szíves mosolygás közt kinálgatja a két urat.
Az urak hamar belejöttek a beszélgetésbe.
Közben a gróf elpanaszolja hogy szepetneki ménese májbetegségben sínylik
a rossz legelő miatt, mire a város esze azonnal kitalálja az orvosságot:
– "Csak a városbírót kérje meg
excellenciád, hogy engedje a városi legelőre – a Lányvárba – hajtani a ménest,
tudom egészségesek lesznek megint a csikók attól a pompás fűtől."
– Igaza lehet nótárius úr, de hátha
a bíró nem ereszti ménesemet a legelőre?
– "Attól nem kell tartani, hiszen
örülünk, ha ilyen derék úrnak valami szolgálatot tehetünk!"
Igaza volt a nótáriusnak. A kanizsaiak
bírója legnagyobb örömmel teljesítette Szapáry kérését. Miért is ne tett
volna eleget olyan hatalmas társpolgár óhajtásának, mikor semmibe sem kerül?
A csikókat már néhány nap múlva ráhajtották
a leányvári legelőre.
Eközben meghalt Szapáry, és uratlanul
maradott vagyonát elfoglalta a királyi kincstár részére a fiskus.
A leányvárban levő csikók átvételénél
azt mondván, hogy az csak mesemondás miképp .egy gróf idegen réteken legeltesse
lovait, – a királyi fiskus elfoglalta a leányvári rétséget is egészen, a
kanizsaiak minden ellenkezése dacára. ("Jó gyereknek lenni nem jó!")
Az is olyanforma mintha mesemondás lenne,
de mégis megtörtént, hogy (mint előbb a kanizsai várat a törökök) most a
leányvárat 90 esztendőig idegenek bitorolták.
A királyi kincstár utódjának a Batthiány-urodalomnak
mindig gyönyörű füve termett a Leányvárban, melyet a polgárság szeretett
volna közlegelőnek vissza szerezni.
A kiskanizsai városrésznek népe (a sáska!)
mindig türelmetlenebb volt a nagykanizsainál. Nem csoda, ha a két városrészt
összekötő töltésen megállóit a sáska és a térdigérő gazdag istenáldást nézve
- káromkodott.
De valamennyi sáska között Milei Ferenc
volt a legtürelmetlenebb.
Babochay János, (a mostani kanizsai
polgármester édesapja), kinek szava szent volt a sáskák előtt mindig, az
1833. esztendőben alig lőn városbíróvá: Milei folyvást a nyakára járt azon
jámbor kívánságával, hogy az új városbíró vegye el a hercegtől a leányvári
legeltetést.
- "Nem megy ez olyan könnyen Milei,
amint gondolod", mondja a városbíró.
- "De én nem állom ki tovább tekintetes
városbíró úr - makacskodik Milei - "belehajtatom a marhákat az uraságéba."
- "Csak engedjék a hercegi cselédek,"
- tréfál Babochay János.
- "Agyonütöm, aki elém áll még,
ha elkárhozom is miatta!" dühösködik Milei.
- "Előbb felakasztanak Milei azután
kárhozol el", - felel nyugodtan a városbíró - "pedig úgy gondolom
nem szeretnél ilyen szégyent hozni a
famíliádra."
A vitéz Milei meghökken, fejét válla
közé húzza, mintha nyakát akarná eldugni a veszedelem elől, és csendesen
mondja: "Legalább adjon valami jó tanácsot tekintetes városbíró úr,
hiszen mindig szokott rajtunk segíteni."
- "Az már más dolog Milei, hanem
városbíró létemre hogyan adjak tanácsot egy törvényellenes cselekvéshez?"
- kérdi Babochay mosolyogva. Kis időig vizsgálódva néz Mileire, mintha kitapasztalni
akarná, hogy elég erős lesz-e valami nagy munkára, - aztán biztatóan mondja:
"Majd jöjj fel a napokban a városházára talán segíthetek valamit, de
egy szót se senkinek."
Milei megvigasztalódva elmegy, de nem
tudja megállani, hogy a készülőben levő nagy örömről titokzatos célzást
ne tegyen az atyafiak előtt; mely körülmény a városbíró fülébe jutván: Milei
a városházánál illően megdorgáltatik.
Valószínű, hogy a városbíró teljes utasítást
adott Mileinek a legelő mikénti elfoglalására, mert oly egyöntetűen és raffineriával
csinálták a dolgot, mely teljesen reávall Babochay Jánosnak prókátori eszére,
- de ezt a kérdést nem bolygatjuk. (Hátha az uradalom a kárért újra pert
indítana, ha nyilvánvaló lenne, hogy a városbíró utasítására foglalták el
a legelőt.)
Elég az hozzá miképp egyik szép nyári
reggelen Ritter András tiszttartónak bejelentik, hogy a kanizsai csikós
a leányvári rétekre eresztette ménesét.
Valóságos ribillió ütött ki a hercegi
uradalomban a hihetetlen jelentésre. A cselédség ijedt képpel beszélgetett
a hallatlan vakmerőségről, a tiszttartó pedig az ügyészhez szaladgált tanácsért.
Glavina Lajos (a későbbi főispán) volt
az urodalom fiskusa, ki egykedvűen mondja: "Hiszen egyszerű a dolog,
vasba veretjük a gazembert, a lovakat pedig behajtatjuk." (Akárcsak
az uri széken mondaná: "az ebéd reánk várván, tiszteletteljes indítványt
teszek a szecesszió feloszlatása eránt")
Nosza megindult a herceg cselédsége
csikóst fogni. Uraikkal együtt előre örültek, hogy megint borsot törhetnek
a városi polgárok orra alá.
Mire kivonult a cselédhadsereg, akkor
már az egész Kiskanizsa a berekben állott a csikós védelmére. Ez meghökkentette
a cselédeket. De legjobban elámultak azon, hogy a csikós nem volt hajlandó
magát bekisértetni, pedig vasbaverést igértek neki. Resistált. Kutyába se
vette az egész dolgot, nem imponált neki az uradalom.
Midőn pedig erőszakhoz nyúltak volna,
- a kiskanizsai nép úgy rohant rájuk, mint valami megbőszült tigriscsapat.
Rögtön retirálniok kellett. Veszett gyorsasággal futottak vissza a cselédek
tüskön-bokron keresztül, kergetve a dühös tömegtől, s kísérve a fölvert
gólyák és vadrécék kiabálásaitól.
A város nyakába rögtön pert akasztott
a herceg a kárért és legelő használatáért.
Elsőben is azt keresték, hogy a lakatolt
kaput - mely a legelőt a kanizsai úttól elzárta - ki törte el. A tettes
részére már előre kvártélyt csináltak az urodalmi börtönben.
Töviről-hegyire kipuhatolták az esemény
lefolyását, de a körülmények feltűnő összetalálkozása folytán nem lehetett
a bűnöst megtalálni.
Bolond furcsa eset volt az egész betörés:
éppen ott bokrosodott meg a ménes, ahol a kapu volt. A mindig zárva levő
kapu éppen akkor ketté törve volt, s így nyitott útón mehetett be a ménes.
S mikor a lovak odaérkeztek éppen abban a percben mendegélt a kapu táján
egy csomó sormási munkásember, akik hogy megmentsék magukat a letiprástól,
belekergették a megvadult ménest a leányvári rétekbe. Hol van itt bűnös?
Babochaynak vagy Mileinek még a neve
sem fordult elő az egész ügyben. A csikós pedig ártatlan volt, mint a húsvéti
fehér bárány.
Az már egészen mellékes, hogy a csikósnak
is volt annyi törvénytudománya, miképp nem engedte magát kidobatni sommás
útón. Ő nem foglalta el a legelőt, de ha már benne van a használatban -
akkor bátran resistálhat, mert csak perúton tilthatják el a legeltetést.
Az ártatlanságot legjobban bizonyította
az, hogy sormásiak hajtották rá a ménest a legelőre, s így a kanizsaiak
érdekeltségét nem lehetett kimutatni.
(Gondolatnak is nevetséges az, hogy
a csikós készakarva zavarta volna meg a kapunál a ménest, s a sormásiak
már előre tudták volna a teendőjüket.)
Az uradalom fűt-fát megmozgatott, hogy
pert nyerjen és elkergesse a legelőről a város marháit. A város viszont
semmi áldozatot sem kimélt, hogy letromfolhassa az uradalmat: deputációk
jártak Bécsbe, Budára és nem is hiába: "Őfelségének Jobbágyaihoz. viseltető
kegyes elintézése szerint bent hagyatott a Város a Berki Legeltetésben az
ügy végeldöntéseig," - ami egyértelmű volt az örökös használati joggal,
mert ilyen pört gyerekjáték néhány száz esztendőkig elhúzni.
S amig 1848-ban a forradalom hatalmas
viharja cl nem söpörte az uradalom jogait, addig folyton használták a kanizsaiak
a leányvári legelőt.
- Milyen öröme telt a dologban Mileinek,
azt nem tudnám elmondani. Legfő gyönyörűsége abban telt, ha elnézegette
a legelő marhákat minő jóízűen eszik a leányvári pompás füvet és elmondogatta
a sáskafiúknak: "Ugye mondtam mindig, hogy a fejünk után menjünk!"
A forradalom alatt.
(1848.)
Kanizsának kijutott a forradalom
veszedelmeiből. Mint a déli vidéknek kulcsa folytonos zaklatásoknak volt
kitéve anélkül, hogy részt kapott volna a dicsőségből.
Március 15-én Pesten kivívták a nagy
reformokat. De a 12 pont diadalának hírét csak március 18-án hozták városunkba.
Az örvendetes hírekre kokárda készítéshez
fogtak a kanizsai hölgyek. Még az nap délutánján a város apraja-nagyja fölékesítette
magát nemzeti szinű kokárdával, némelyik hosszú pántlikákat is csináltatott
hozzá szalangnak.
Március 19-én (vasárnapon) Kanizsa nagy
diadalünnepet tartott a 12 pont kivívásáért. Gyuri hajdú már hajnalban mozsárágyukat
durrogtatott a cinteremben. Óriási néptömeg hullámzott mindenfelé.
Azonban egy szerencsétlen esemény már
korán megzavarta az ünnepet. Reggel 8 óra tájban szétdurrant az egyik mozsár
és szerteröpülő darabjai összetörték fejét Taródy Lacinak, ki a gimnázium
5. osztályának tanulója vala. Meghalt abban a pillanatban. Kárpótlásul olyan
gyönyörű temetést rendeztek Lacinak, milyent Kanizsa még nem látott. Zalának,
Somogynak uri közönsége mind itt volt a temetésen, a koporsóra ráhintettek
minden virágot, melyet a környéken összeszedhettek, és megfogadták, hogy
a sírhalmot gondozni fogják örökké. (Nemrégiben az író kereste a sírt, de
nem tudott ráakadni. Nincsen már nyoma sem a temetőben.)
Az örömünnepen annyit szónokoltak a
néphez, hogy a közönséges emberek nem tudták mit higgyenek. Az öröm oly
fékvesztett lőn, hogy sokhelyütt őrjöngésig fokozódott. A csőcselék azt
mondogatta: "Minden szabad! Osszuk meg a gazdagok vagyonát! Kergessük
el a zsidókat!"
Az én kollegáim a városi tanácsosok
is keveselték a vívmányokat. Szokol János és Buváry János városi tanácsosok
sommás útón kikiáltották a köztársaságot. Kitüzének mellükre széles kokárdát
és kalapjukba óriási tollat, s így kiabálák a néphez: "Éljen a respublika!"
Máninger József tanácsost is kapacitálgatták,
hogy meghódoljon a köztársaság dicső elveinek, de a cirkumspektus Máninger
azt felelé vala a biblia szavaival: "Elvész mindaz ki nem barátja a
császárnak!" (A bA diákok gyűlést tartanak a lapdázó réten (most a
gőzmalom van azon a helyen,) és egyhangúlag elhatározzák, hogy nem járnak
többé iskolába. Másnap a tanárok hiában nyitottak be az iskolaszobákba,
egy lelket sem találtak ott a diákok közül.
De az ifjúság alkotmányos határozata
fölött a tanári kar ahelyett, hogy örvendezett volna, inkább ellenséges
álláspontra helyezkedett, és többféle sikertelen kísérlet után igénybevette
az akkori legjobb tanítót valami Skutika nevezetűt. Ennek hathatós befolyása
következtében a diákok kényszerültek visszaszívni szabadságszeretetet demonstráló
határozatukat, és iskolába járni tovább is.
(Némelyek azt állítják hogy Skutika
nem tanító, hanem virgács volt valójában.)
Az öröm után hamar megjöttek a szorongattatás
napjai. Rémes hírt mondanak egymásnak a remegő ajkak: "Közelednek a
rácok!"
Kanizsára jönnek! Beszélnek orosz, illír
és szerb seregek jöveteléről. Rettegés ül az arcokra.
Proklamációját azonnal szétküldi Kanizsáról
Csányi László királyi biztos.
"Magyarok! A haza veszélyben van!
A fölzendült rácok ontják a polgári vért! Ha becstelenül nem akarunk eltűnni
a nemzetek sorából: fegyvert kell ragadnunk!"
Hirdetik a hadügyminiszter parancsát
városház erkélyéről és prédikáló székekről: "Ártsatok az ellenségnek,
amint csak lehet!"
Elkészítik a nélkülözhető barátcellákat
kórháznak, s a kolostor szélesre épített folyosóit telerakják lisztes zsákkal.
A réztetejű Inkey-kápolna profanáltatik puskaporos ládáknak berakása által.
Csányi László tiszteletére elnevezi
Bisztricsányi János nyilvános új fürdőházát László fürdőnek. (A most is
meglevő fürdőház kertbejárata felett máig is ott van a régi nagy betűs felírás.)
Május 19-én Szemére Bertalan belügyminiszter
fölhív önkényes adakozásokra. Elfogadtatik: készpénz, drágaérc, gabona,
posztó, vászon. "Nyújtsunk mindenkinek béke olajágot, de a hadi megtámadás
visszaverésére is gyújtsunk magunknak erőt és hatalmat!"
Két jegyzéket volt alkalmam megtekinteni,
melyeken azok nevei vannak felsorolva "kik a haza oltárára áldozatot
hoztak." Egyik Albanich Flórián városbíró kollektája 599 frt 3 krról,
másik Babochay János kollektája 471 frt 84 kr. összegről.
A gyűjtéshez hozzájárultak mindenféle
állású férfiak és nők.
Érdemesnek találom az ajándékozók nagy
részének közlését.
Brunner Ágnes odaadta aranyláncon levő
keresztjét, Szetsődyné gyönggyel kirakott aranyóráját
Dobrovics Péter özvegyének | ajándéka | 32 frt |
Steffanics Anna | " | 2 frt |
Juhászné asszonyság | " | 3 frt |
Axenti Mari férj. Salamon Zsigm | " | 3 db. arany |
Bériné asszonyság | " | 2 frt |
Tánczos Gergelyné asszony | " | 2 frt |
Brunner József adott egy aranyórát
lánccal. Salamon Zsigmond egy 6 arany nehéz aranygyűrűt.
A piarista tanárok adakozásai:
Schmiding tanár | l db. arany |
Gyalokay | l db. arany |
Csegezy | 5 frt |
Ballér Ignác | 2 frt |
Réffy | 5 frt |
Vass Sándor | 5 frt |
Céhek:
Magyar szabó céh 8 frt Német varga céh
5 frt
Kőmives és ács céh 10 frt
Polgárok ajándéka:
Hauser János |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Szép Károly |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Babochay János |
|
|
|
|
|
|
|
|
20 aranyban |
Wajdits György |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Ollop Ignác |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Ebenspanger Manó |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Tánczos Gergely |
|
|
|
|
|
|
|
|
Chinorányi Boldizsár ajánlott első évre
10 frtot, második évre 20 frtot.
Hegedűs József évenként 5 frtot.
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt arany |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
|
|
|
db.arany |
|
|
|
frt |
|
|
|
frt |
(A felsorolt adakozók közül manapság
csakis kettő van életben, t. i. Werner Ferenc és Fesselhofer József. A lefolyt
45 esztendő a többit elvitte oda, ahol sohasincsen forradalom, mert mindenki
rettenetes módon egyenlő.)
Eközben a hír újabb és újabb rettegést
hoz a városba. Borzasztó zűrzavar van. Minden órában más-más parancsot hirdetnek
a lakosoknak. Egyikben a magyar haza mentésére hínak, másik nap a császár
iránti hűségre intenek; de mindegyikben akasztófát ígérnek.
S míg a gyöngék nem tudják kinek engedelmeskedjenek,
azalatt a többiek dolgoznak meg nem ingott hazaszeretettel. Querilla csapat
szervezkedik, mely nyugtalanítja az ellenséget és a városon átvonuló társzekerek
rakományait elrabolja. (A nép söpredéknek - Szilajkának, Cseszkónak aranyos
napjai vannak: szabad a rablás!) A hadügyminiszter elrendeli a 7-ik (másképp
Zalamegyeinek nevezett) honvéd zászlóaljnak fölállítását toborzás útján.
Ihász Dániel - a miniszter megbízottja, - lobogó tricolorral és hangos muzsikaszóval
jár Kanizsa városában; büszkén kérdezgeti; "Ki a legény, ki a magyar?"
és gyarapítja csapatát lelkesült ifjakkal. Ennél a zászlóaljnál voltak tisztek
Traupmann Lajos kanizsai fiú és Arvay Sándor aljárás bíró.
Megható volt nemes Taródy László kötelesmesternek
sorsa.
Öt szép fia volt. Laci, a legkisebbik
meghalt a márciusi ünnepen. Másik fia Miska, az egri szemináriumban volt
papnövendék, honnan társaival együtt beállt honvédőnek. Nándor, a harmadik
fiú, jogász volt Pesten: hogyne fogott volna fegyvert hazájáért? (A kápolnai
ütközetben agyonszúrták.)
Maradt még két fia: Jóska és Ferkó,
kik nyugodtan dolgoztak apjukkal együtt a mesterségben, mintha ereikben
nem csörgedezett volna azon ősüknek vére, ki az utolsó Frangipánnak fegyverhordozója
vala. Csakhogy egyszerre felharsant a vészkiáltás: "Riadj magyar, riadj!"
Erre a két testvér szép csöndesen letette kezéből a munkát. Fölcsaptak önkéntesnek.
Ősz apjuk keserű zokogás között marasztotta őket, mire azt mondta Jóska:
"Más dolog vár ránk édesapám! az ágyuk hínak!" És mentek a többiekkel.
A ma is életbenlevők közül tudomásom
szerint honvéd lett Nucsecz József piarista növendék, Halis György petrinus
növendék, Szekeres József és Gosztonyi Ferenc.
Önkényt honvéddé lett ifjú Babochay
János, ki még csak 15 éves, és halálát okozza, a hadjárat nélkülözései közt
szerzett betegség. Beáll honvédnek Buváry Ferenc, ki szegénysége miatt később
öngyilkossá lőn.
Szintén ily szomorú sorsra jutott Andri
József, ki mint 18 éves franciskánus növendék (szerzetes néven Adriánus,)
néhány társával honvéddé lett, s 40 év múlva kényszerült agyonlőni magát
idegen földön, mert öreg napjaira nem nyújtott a haza megélhetést. Nem maradott
utána más vagyon, mint egy darabka fakózöld selyem rongy, mely a világosi
fegyverlerakás előtt eldarabolt honvédzászlóból való volt, s melyet mindig
szíve fölött viselt.
Megalakul a kanizsai nemzetőrség is:
Babochay János, Kaán Károly és Martinkovics Károly kapitányok vezérlete
alatt. Középkori dárdákkal fegyverzik föl magukat, mert kevés a puska. Nincs
lehetetlenség, hisz "a haza van veszélyben!"
Elő veled Rákóczy korából itt heverő
rézdob! Vén hajdú verd remegő kezeiddel, verd azt az elfelejtett régi riadót,
-
Ügy verd: a föld rengjen
Az ég visszazengjen,
Aki él meghallja,
Sőt ki meg van halva azt is fölriassza:
Rajta, rajta, rajta !
A kanizsaiak lelkesedve csapatonkint
lesznek honvédek és nemzetőrök. De akadékoskodnak a tudatlanok, a félénkek
és a rosszat akarók. Nem is lehet csodálni. Általános katonai kötelezettség
nem volt, a polgárok sohasem teljesítettek katonai szolgálatokat; ágyúszót
senki sem hallott közülök, annál kevésbé voltak háborúban. Ha ezekhez hozzáképzeljük
a rémesebbnél rémesebb híreket, úgy természetesnek találjuk, hogy a polgárok
egy része nem szívesen hagyja oda békés foglalkozását.
Benedek János azért nem akar nemzetőr
lenni, mert hat gyereke van, Hagyik Márton, mert szegény. Sebestény József
kikergeti szobájából a városi hajdút, aki őrségi szolgálatra parancsolja.
(Hat órai börtönnel büntetik.) Aszalai Gábor pedig lázít másokat is, hogy
be ne álljanak az őrseregbe, sőt mikor emiatt Albanich városbíró megidézi,
ott a városházánál összeszidja a városbíró teremtését és az előszobában
levő puskát fölkapván vakmerően agyonlőni akarja Babochay századost. (Vasra
verik és 12 óráig börtönbe csukják érte.) Leber Ignác és Práger Móric szintén
börtönbe tétetnek 12 óráig, mert megszöktek az őrségről. Azonban fölmentik
a szolgálat alul Horvát Majdák Józsefet, mert szomszédjának Halis Ferenc
tizedesnek jelentése szerint hideglelős ; Balázs Lajos szegény csizmadia
pedig csakis a városban köteles szolgálatot tenni, míg áldott állapotban
levő felesége szülni fog.
A polgárok nagy része azonban tudja,
hogy kötelessége nemzetőrré lenni, s akadnak elegen, akik örömmel lépnek
az őrseregbe. Benczik József paripaháton rukkol ki, csizmáira akkora ezüst
sarkantyúkat üttet, mint egy-egy lázsiás. Ő az egyetlen lovas nemzetőr a
kanizsaiak seregében.
Buváry János városi tanácsos, ki polgári
foglalkozására nézve takácsmesterember vala, most a pesti utcai nemzetőrség
hadnagyává lett. Hosszú kardját feszesen tartva nagy grandezzával lépegetett
rangjához illő auktoritást követelve magának. Csakhogy végső veszedelem
fenyegette az auktoritást. Valamelyik imposztor nemzetőr ráfogta, hogy "rőfőt
visz a köpönyeg alatt nem pediglen kardot", - s emiatt háta mögött
mindig vihogtak, nevetgéltek a nemzetőrök, mely körülmény nyilván a fegyelem
rovására ment. Buváry végre zseniálisan kivágta magát a bajból, miként ez
illett is egy vitéz nemzetőrhöz. Mikor parádéban (köpönyegesen) kirukkolt:
egy közvitéznek kellett a köpeny hátsó szárnyát fölemelve hordozni, hogy
lássák miképp nem rőfőt rejteget alatta, hanem öldöklő kardot.
Májusban Kanizsára menekül Jozipovich
Antal túrmezői gróf (Jozipovich Imre mostani horvátminiszternek apja,) mert
magyar érzése miatt az illírek halálra keresték, s őt meg nem foghatván
feldúlták jószágát és elrabolták a goricai templomból az odarejtett családi
ezüstneműt.
Jozipovich elmondta, hogy a turopolyai
nemesek most is a magyarokkal tartanak, mint velük tartottak jó és balsorsban
századok óta, - de kényszerülnek beállani az illír csapatok közé, mert másként
fölakasztják őket. A comes figyelmeztette a kanizsaiakat, hogy a turmezőieknek
nyújtsanak segédkezet az illírek közüli megszökésre, ha Jellasics seregével
Kanizsára jönnének.
Eközben folyton tart a nemzetőrség szervezése.
Akadnak emberek, kik a zsidókat nem engedik fölvenni a nemzetőrök lajstromába,
"mert nem esznek velünk egy tálból, s mert a törvényben különösen nem
említtetnek." Emiatt a nép zúgolódott, s igyen beszéltek: "Tudjuk,
hogy az urak minket megcsalnak, mert a zsidók megfizették, hogy helyettük
is mivelünk teljesíttessék a szolgálatot !"
Elkészülnek a szavazási lajstromok is.
Június 15-én a kanizsai választókerület népe elsőben választja országgyűlési
követét.
A követválasztás a franciskánusok temploma
előtti bekerített cintóriumban történik.
Három jelölt van: első Chernél Ignác
uradalmi ügyvéd, második Babochay János ügyvéd a franciskánusok szindikusa,
harmadik Bója Gergely kanizsai praeperendiai tanító, (később budapesti tanfelügyelő.)
A választás nagy tűzzel ugyan, de békességben
folyt délutánig, mikor borzasztó módon félbeszakadt. Ugyanis a Chernel féle
konservatív pártiak látván elkerülhetlen bukásukat - nemes Rumy Károly vezérlete
alatt verekedést kezdettek, hogy a választást megsemmisíthessék.
Nem kellett egyéb a kiskanizsaiaknak.
A legszebb szakavatottsággal olyan alkotmányos háborút csináltak, hogy láttára
rémülés fogott el mindenkit. Puszta kézzel kiszedték a cinterem falkeritéséből
a tégladarabokat, s azokkal zúzták be az ellenpárton levők koponyáját.
Maga Rumy Károly sebesülten ugyan, de
még idején elszaladt Chernél Ignác többi híveivel együtt. Azután a cinteremben
visszamaradt Bója és Babochay pártiak egymást kezdették ütni. Borzasztó
mészárlást követtek el. Még a választási elnök Oszterhueber Tarányi József
(Deák Ferenc sógora) is megsebesült. Három embert agyonvertek, egynek nyelvét
kimetszették és több százan megsebesültek.
Ez volt népünk első szabad választása.
Július 6-án városunkba jött 1200 főnyi
kapornaki nemzetőrség, kék gatyában, felfegyverkezve lándzsákkal. Muzsikaszóval
jöttek végig Magyar utcán Sümeghy Ferenc főbíró vezérlete alatt.
Július 8-án pedig Tapolcáról jött ugyan
1200 nemzetőr, mindnyájának volt egyenruhája, de némelyiknek fegyvere nem
lévén Kanizsán felfegyverzik őket kaszával. Varga Lajos főbíró a parancsnokuk.
Ugyanazon napon Kanizsára jött még 300
nemzetőr Batthiány Károly gróf vezérlete alatt, - úgy a szántói 1200 emberből
álló nemzetőrség Bogyay főbíró vezérlete mellett. A szántói magas, széptermetű
nemzetőrök egyenruhában voltak.
A városban levő valamennyi nemzetőrt
csapatokban felállították a széles vásártéren, lelkesítő beszédet mondtak
hozzájuk Csányi László királyi biztos és Ottinger közös hadseregbeli tábornok,
s letetették velük az esküt a szabad ég alatt. Azután elvitték őket Lendvára
és a Dráva mellett fekvő falvakba.
Megjött az 1. honvéd zászlóalj is, mely
csupa intelligens fiúkból állott. Délceg termetükön gyönyörűen állott a
feszesre szabott egyenruha. Köztük voltak Andrásy Aladár és Széchenyi Béla
grófok is.
Kanizsán pompás dolguk volt az első
zászlóalj honvédeinek. Minden családnál tárt karokkal fogadták őket, s a
különféle mulatságoknak nem volt vége-hossza.
Jól is érezték magukat a honvédgyerekek
nálunk. Udvaroltak a hölgyeknek, táncoltak, ittak; szóval gyönyörűségesen
töltötték a napokat. Éjjelenkint szerenádokat adtak Vidákovícsék, Tárnokék
vagy Babochayék háza előtt. Persze azért, mert e házakban szép leányok lakozának.
Szeptember 8-án elmarsírozott az 1.
zászlóalj. Vége lőn az aranhuezi szép napoknak, a háború nélkülözései váltották
fel. (Későbben a rendkívül hideg télen a fényes honvédgyerekek közül néhány
visszakerült ismét Kanizsára: rongyos ruhában, elszakadt bakancsban, éhesen
és félig megfagyottan.)
Ugyancsak szeptember 8-án jött városunkba
Székesfejérvár 220 főből álló önkéntes csapata, kiket a kanizsai nemzetőrök
muzsikaszóval fogadtak. A fejérváriaknak köpenyük és kurucos fekete kalapjuk
volt, s ellátva voltak szuronyos fegyverekkel. Őket is a Dráva mellé vitték.
Szeptember közepén jött Kanizsára Jellasics
József hadserege, mely mintegy 30000 főből állott. Bevonulását megelőzte
a csapatai által útközben elkövetett iszonyatosságok híre.
A lakosok pincébe ásták féltettebb holmijukat,
maguk pedig elfutottak Szentgyörgyvárra, Cserfőre, Látóhegyre és Virághegyre,
s onnan vigyázták rettegések között mikor égetik föl Kanizsát.
Jellasics hordái piros fezt és piros
köpönyeget viseltek, - s a piros szín visszasugárzása véres színűvé festette
az utcákat. A kanizsaiak legyilkolásával és a város elpusztításával fenyegettek
az esetre, ha legcsekélyebb ellenállásra akadnak. Hanem azért a lakosok
néhányat megöltek. Egy serezsánt Vig Pál korcsmájában két rossz erkölcsű
leány vagdalt agyon.
Válságos napok voltak. A megye főispánja
leköszönt. Sehol semmi remény nem mutatkozott, hogy a ronda seregtől valaki
Kanizsát megszabadíthatná. A városi ta nács aggódás és félelem között
igyekezett az ellenség kivánatait teljesíteni.
Jellasics kenyeret, burgonyát, borsót
és egyéb élelmiszert zsarolt városunkban, s továbbvitte seregét a Pest felé
vezető útón. A sereg keresztülvonulása teljes három napig tartott.
A kanizsaiak megemlékezve Jozipovich
tanácsára, a sereg által követett útiránytól félreeső utcákba a Magyar-és
Pesti-utcába szállásolják a turopolyaiakat és ezek nagy részének sikerült
is megszökni Jellasics seregéből.
A serezsánok átvonulásakor egy kis 3
éves gyermek nézte őket a soproni utcában és ártatlan együgyűségében a sokszor
hallott szavakat kiabálta: "Éljen Kossuth, éljen Kossuth!" Emiatt
felbőszülve egész csapat serezsán ugrott a gyermekhez és agyonszurkálták.
A serezsánok mindenfelé raboltak az
utak mellett. Csapatonkint jártak a bagolai és szentgyörgyvári szőlőhegyekben.
Az érett szőlőt megették, az .éretlent lepusztították; fölverték a pincéket,
a borokat itták mértéktelenül s kifolyatták a hordókból, amit nem tudtak
meginni. Szeptember 18-án megtámadták az elkeseredett kanizsaiak a rablókat
és valami százat agyonvertek közülök.
Jellasics után néhány nap múlva városunkba
jött ifjú Nugent őrnagynak serege, mely rendes katonaságból állott; még
pedig mintegy 1800 gyalogkatonából, néhány lovas szabadosból és chevauxlegersből,
ezenfelül 6 ágyú és 2 mozsárágyúval rendelkezett. A berekben a mostani gőzmalom
táján tábort ütött és állását megerősítette ágyúival.
Nugent biztonságban érezte magát városunkban;
tétlenül vesztegelt. Katonái bejártak a piacra vásárolni, tisztjei pedig
a vendéglőkben mulattak. Alkonyatra persze minden katonának a táborban kellett
lenni.
Hanem pár nap alatt nagyot fordult a
kocka. Általános népfölkelés rendeltetett el, hogy az ellenséget Kanizsa
vidékén megverjék és a vármegyéből kiszorítsák. Csakhamar meg is jöttek
a nemzetőrök. Északon - Palin felől - Kanizsa alá jött Vidos József fővezér
a vasmegyei nemzetőrökkel; nyugat felől a zalai nemzetőrök zárták el a sormási
utat; délen Szentmiklós faluban a keszthelyiek voltak és keleten állott
Sdnc községnél a somogy megyei őrsereg. Nem csoda tehát, ha így bekerítve
Nugent, - ki különben is a kiskanizsai és nagykanizsai lakosok közé ékelte
magát, - félni kezdett, a kanizsaiak pedig napról-napra nekibátorodtak.
Bármerre nézett Nugent nem látott mást, mint a tengernyi magyar nemzetőrséget.
Ekkor már tennie kellett valamit, hogy agyon ne szorítsák.
Október elsején délután, - míg a nép
vasárnapi litánián volt a templomban, - megindította seregét a berekből,
s a városon keresztül jött. Zörögtek a nehéz ágyúk, melyeknek födele leeresztve,
s a tüzérek kezeiben a kötélkanócok meggyújtva valának: minden pillanatban
készen az ágyúzásra. Rémülés fogta el az embereket: összelövetik a várost!
Így húzódott az ellenség végig az utcákon,
de nem lövetett. A katolikus temetőben a város déli részén tábort ütött.
De itt sem érezte magát eléggé megvédelmezve megtámadás esetére. Még azon
éjjel megváltoztatta táborhelyét, lehúzódott a fecskeparti mély vízmosásokba
és ágyúit beleállította a zsidótemetőbe. Itt megerősítette hadállását. A
temető magas kőfalakkal volt bekerítve, melyeken lyukakat vágatott ágyúi
részére, és fölállította a város felé ágyúit, miután jól megszilárdították
az ágyúk talaját ledöntött sírkövekkel. Mintha csak várban lett volna.
Mindezekből nyilvánvalóvá lett, hogy
az ellenség fél. De Vidos József a nemzetőrség vezére mindezek dacára nem
merészelt támadni.
Október 2-án a szintén Palinban levő
Zichy Herman gróf alezredes meg akarta támadni az ellenséget, de a fővezér
nem engedte.
Kedden október 3-án még minden a régiben
volt.
Az ellenség néhány tisztje korcsmákban
mulatott, s a katonaság csoportokban járkált a kanizsai piacon élelmiszereket
vásárolgatva. Persze fegyveresen. A kanizsaiak folytonos izgatottságban
várták a nemzetőrök támadását. A lakosok elszántsága és elkeseredése oly
magas fokra hágott, hogy minden pillanatban tartani kellett valami végzetessé
válható kitöréstől.
Dél felé járt az idő, midőn egy szabadkai
születésű csizmadia legény, - ki a szerb nyelvet értette, - meghallotta
mikor egy katonadobos azt mondta társainak: "vigyázzatok rám, majd
én végigjárom a várost, s ha nem találok benne magyarseregre, akkor dobolok
és ti jöhettek rabolni, - aztán úgyis elmasírozunk!" - "Tűz van,
tűz van!" kiáltott rögtön a csizmadialegény. A kanizsaiak kezdtek csoportosulni
a vészkiáltásra. Erre a dobos megrémült, s futásnak eredett. Panganétját
kirántotta és veszettül hadonászott maga körül, hogy senkise közeledhessék
hozzá. A folyton sokasodó fegyvertelen népség utána. Valószínű, hogy a katonának
sikerül kiszaladni a táborba, ha a felsőtemplom előtt Práger egy rongyos
puskát nem tart eléje, mitől meghökkenve egy pillanatra megállótt. A következő
percben már tizen is megragadták. Beledobták a mély árokba és ízekre tépték.
Valaki a toronyba futott és megkezdette a veszedelmet hirdető harangozást.
Mindenki az utcákra tódult. Csakhamar lefegyverezték a városban őgyelgő
katonákat, kik bár lehettek vagy harmincan, úgy megrettentek, hogy ellenállás
nélkül engedték a népség által elvenni hosszú puskáikat.
A porkolábok ott hagyták rabjaikat és
fegyveresen beállítottak a "Korona" vendéglőbe, hol az ottlevő
5 tisztet elfogták.
A szünet nélküli harangkongás, lövöldözés,
dobolás megrémítette Nugentt is meg Vidost is. Egyik se tudta mi történik
a városban.
Néhány katona szaladóra vette a dolgot,
de ezek nagy részét agyonütötték az utcákon vagy agyonlőtték a házakból
és padlásablakokból. Mondják, hogy a franciskánusok quardiánja Kovács Jnnocentius
a zárda ablakaiból lődözött rájuk.
Az egész város fölzendült. Mindenki
várta a magyar sereg támadását. De Vidos még mindig késlekedett.
Pedig Nugent serege agyon volt rémülve.
Egy ágyút sem mert elsütni. Néhány tiszt próbálkozott ugyan a város felé
lovagolni, de visszariasztotta őket a klastromból és a szemközt levő (most
Unger Elek tulajdonát képező) házból jövő szakadatlan lövöldözés.
Nugent haladék nélkül kimozdította ágyúit
és retirált Szentmiklós felé. Szegény keszthelyi nemzetőröknek nem volt
más teendője mint elretirálni és az ellenségnek helyet adni. Szentmiklóst
az ellenség felgyújtotta és a faluban agyonlőtték az egyetlen kabátos embert
- a főerdészt, kit véletlenül otthon találtak.
Szintúgy felgyújtották Mórichelyt és
raboltak lovakat, s marhákat. A lángoló helységek látása annyira felbőszítette
a kanizsai népet, hogy irgalom nélkül agyonveri az illírt, ahol éri. Mintegy
100 illír súlyos sebesülést szenved, 46-ot pedig agyonvernek.
Ezalatt több kanizsai elfutott Sáncba
és Palinba. Kérték az ottlevő nemzetőröket, hogy jöjjenek háborúba: gyerekjáték
az egész, mert a kanizsaiak már kergetik az ellenséget. De a nemzetőröknek
volt eszök; nem jöttek.
Alkonyodni kezdett, mikor a kanizsaiak
alig találtak már tennivalót, tehát nagy népsokaság kikisérte a városból
az elfogott tiszteket és ünnepélyesen átszolgáltatták Palinban Vidos fővezérnek.
Miután ekképp a győzelem bizonyosságáról kézzelfbghatólag megbizonyosodtak
vala: rögtön akcióba léptek a nemzetőrök és Kanizsa városába ujjongva bevonultak.
Eközben beállt az éjszaka, de még mindig
fogdosták a szétfutott előőrsöket. Mintegy másfélszáz lett fogollyá.
Nugent pedig retirált egész éjjel, itt
hagyta az élelemkocsikat és fölszereléseit. Elfutott vissza Muraközbe. Itt
maradott kenyér, liszt, szalonna, bab és katonai uniformis nagy mennyiségben.
Cseszkónak és Szilajkának bő aratása lett.
Másnap Czelczer János a "Sas"
vendéglős besúgta Martinkovics Károly sopronutcai századosnak, hogy vendéglőjében
egy ellenséges tiszt húzódott meg, s tegnap óta nem mozdult szobájából.
Rögtön odacsoportosult nagyszámú néptömeg;
körülvették a Sast és a vendégszobából kihurcoltak egy intelligens arcú,
hosszú hajú, cifra egyenruhájú katonatisztet, ki orosz követnek mondta magát,
de az előbbi napokban, mint Nugent titkára és segédtisztje szerepelt. Máig
sem tudjuk ki volt valóban. Óriási lárma között elkísérték a "várba"
(a Korona vendéglő épületébe), hol Vidos fővezér kihallgatásokat eszközölt
a tegnapi foglyokkal.
A néptömeg megdühödött, olyanná vált
mint a tigris, mely vért érez közelében. Mindenáron gyilkolni akartak. Szegény
segédtisztnek szomorú vége lőn. Megtámadták a védtelen foglyot, és mielőtt
Vidos megakadályozhatta volna, szurkálni - ütlegelni kezdették. Mikor pedig
végső kétségbeesésében sikerült a tisztnek kiszaladni az udvarba és az árnyékszékben
elrejtőzni, - akkor a néptömeg utána rohant és ott a vasmegyei nemzetőrök
agyonlődözték, testét pedig szétszaggatták.
Nugent báró hadseregének elkergetése
után (mikor Cserfán Sándor lőn kormánybiztossá és megkezdette oly iránybani
működését, hogy a későbbi fegyházra minél jobban rászolgáljon) - október
12-én érkezett városunkba 105 Sándor huszár. A huszárok Grécből hazaszöktek
egy lengyel származású szabadságért rajongó Staniczky nevű őrmester vezetése
alatt, s itt alkalomra vártak városunkban, hogy valamelyik honvédcsapathoz
csatlakozzanak. Itt találták az Ernő és Wasa ezredekből honvéddé lett legénységet,
kik még a régi mondurt viselték: hosszú fehér frakkot, széles csákót és
bakancsba fűzött kék nadrágot. Csak éppen a fekete-sárga zsinórzatot tépték
le ruhájukról.
A Sándor huszárok ittléte után negyednapra
városunkba jött seregével Perczel Móric tábornok.
Serege állott a Miklós huszárokból,
a szabolcsiak zászlóaljából, a Zrínyi és Hunyady honvédzászlóaljakból. A
Hunyadiak 7. és 8. századja csupa német fiúkból állott - Bangya nevű kapitány
vezérlete alatt, kik Bécsből és a Stájer vidékből beállottak szabadságért
küzdő magyar honvédeknek.
Perczel serege a pesti (most Petőfi)
utcán vonult be Kanizsára. Az ágyúkkal és a szekerekre rakott hídalkatrészekkel
a Miklós huszárok korán reggel beértek és Kiskanizsára mentek szállásra.
A többi honvédek 9 óra után jöttek, s ezeket zászlóaljankint harsogó zeneszóval
kisérte be a városba Kanizsa akkori speciálitása a híres zsidó banda.
A szabolcsi szálas honvédgyerekeket
lóháton vezette Patay István, vállain olyan remek párduckacagánnyal, minőt
a táltosok idejében viseltek a magyar vezérek.
Asszonyok, lányok ott állottak az utcán,
kendőket lobogtattak és éljeneztek. Ilyen alkalomból írhatta versét Berecz
Károly:
Menj be kis lány, menj be
Fehér kis szobádba,
Ne állj ki házatok
Nyitott kapujába.
Szép zeneszó mellett
Jönnek a honvédek…
Menj be kis lány, menj be
Mert majd megigéznek!
A Hunyady zászlóaljbeli német önkénteseket a katonáskodás alatt sem hagyta el kedélyességük. Kanizsa utcáin énekelve és gitározva vonultak keresztül; a markotányosnékkal együtt énekelgették a bécsi gúnyolódó nótákat:
Was macht der Herr Papa,
Was macht die Frau Mama,
Was macht der Cuculi ?…
A magyar fiúk pedig azt énekelgették:
Nyolcz krajczár a fizetésem,
De én azzal megelégszem,
Mert a hazámat szolgálom...
Az intelligensebbek a forradalom indulójával lelkesedtek :
"Aki él talpra mind,
Együtt hordánk mi a rabigát,
Erős karjaink
Együtt mentsék is meg a hazát !
Csatára! Csatára !"
A muraköziek nótája volt:
Kossuth Lajos sloboditelj
Medjimurji od kupitelj!
(Rögtönzött fordításban:
Kossuth Lajos szabadító,
Muraközben is megváltó!)
Kanizsán megsokasodott Perczel Móric
tábora. Itt csatlakozott hozzá, az Ernő és Wasa ezred legénységén kívül
a 47. honvéd zászlóalj, melyet a zala megyei önkéntes nemzetőrökből alakítottak,
és amelynek fölszerelését Zala megye adta.
A sors tréfája volt, miszerint a zászlóalj
kész egyenruhája a budai raktárban (Tabánban) maradott, anélkül, hogy a
zavargós világban a legénység között kiosztani lehetett volna, így aztán
mindenféle tarka öltözetben küzdöttek az ellenséggel és a szigorú téllel.
A 47. zászlóaljnak volt századosa a
későbbi kanizsai szolgabíró: Inkey Kázmér.
Kanizsán vette föl seregébe Perczel
a soproni honvédszázadot is. Sopron városa t. i. saját költségén kiállított
egy századot, melyet teljes fegyveren és ruházaton felül még élelemmel is
ellátott. Az élelemszállító kocsik itt állottak a Hérich-Tóth féle háznak
udvarában. Persze még nem volt arra helyre építve az a lakásszárny, ahol
most az író "kosztol" vidám társaságban, özvegy Rozgonyi Nándorné
úrasszonynál. A soproni élelmezési tisztet pedig oda kovártélyozták, ahol
most Freyler Adolf ügyvéd fogadja azokat a klienseket és kliensnőket, kik
igénybe veszik tehetségét.
A soproni honvédek egyenruhája volt:
csizma, mely a nadrág alá volt bújtatva, szürke nadrág vörös paszpullérral,
kerek köpönyeg, zubbony és csákó.
Legnagyobb örömmel fogadta Perczel a
Sándor huszárokat, mert ezek képzett - minden bajjal szembeszálló - régi
katonák valának, s ilyenekre nagy szükség volt a seregben. A derék Staniczkyt
rögtön főhadnaggyá ütötte és a 105 vitézt hadseregébe beosztván, vitte Letenye
felé a horvátok ellen.
Ekkor mentek el Perczellel a kanizsai
nemzetőrök is Babochay János százados vezetése alatt.
Letenyénél a honvédség keresztül építette
a magával hozott hidat -és átkelt a Murán. A kanizsaiak föladata volt őrizni
a hidat, nehogy az ellenség elfoglalja és a honvédek visszavonálási útját
elvágja.
Perczel megverte Hódosán tájékán október
17-én az ellenséget, mely illírekből, horvátokból és határőrökből állott,
- és elfogott 700 darab granicsár katonát. De volt a foglyok között sok
czivil úri ember is, kiket erőszak kényszerített a magyarok ellen harcolni.
A foglyokat Kanizsára hozták a nemzetőrök
és itt bezárták a Benzián-féle magazinba. (Most Löwingcr Ig-nác háza.) Másnap
pedig tovább kisérték őket Egerszegre. A dologban az a nevezetes, hogy a
fogoly császári katonák jól fel voltak fegyverkezve, az őket bekísérő kanizsai
pesti-utcai nemzetőrség pedig gyarló módon volt ellátva öldöklő szerszámokkal.
A győzelmek után vérszemet kapott nemzetőrség,
azt hitte, hogy nincsen olyan erős ellenség, melyet legyőzni nem tudnának.
Hát még a csőcselék! Ezek előtt a személy
és vagyon nem volt biztonságban, mihelyt érezték, hogy Kanizsán nincsen
katonaság. Most éppen alkalmasnak találták az időt a zsidók zsarolására
és kínzására. Szilajka és Cseszkó a zsidó község háza elé vezették a föllazított
söpredéket.
Megemlítem, hogy Cseszkóban, - ki magas
ripacsos ember volt, - olyan erő lakozott miképp csupa bravúrból az akós
hordót csinnyjánál fogva szokta felemelgetni, s úgy inni belőle bort. (Az
ötvenes években rablás miatt a zsandárok elfogták, s kegyetlenül megláncolták.
Cseszkó puszta kézzel szétszakította láncait és elszökött, de nemsokára
ismét elfogták és fölakasztották.) Pajtása, Szilajka, szintén olyan egyén
volt, hogy keresztet vetett magára minden jótét lélek, ha vele találkozott.
Különben eléggé jellemzi a kiskanizsaiak által reáruházott név: Szilajka.
Ilyen két jeles firma tüzelte a tömeget a zsidók ostromlására. Senkise mert
velők kikötni.
A legválságosabb percekben ért oda Babochay
nemzetőri kapitány, ki puskát fogott a tömegre, s lelövéssel fenyegetett
mindenkit, ki a zsidó község házába akarna nyomulni.
A tömeg meghökkent, imponált neki az
erélyes föllépés. De ez a zavar csak rövid ideig tarthatott, s azért e válságos
pillanatokban kétségbeesett eszközökhöz kellett nyúlni. Babochay magukat
a vezéreket Cseszkót és Szilajkát odaállította őröknek a zsidó község háza
elé azon parancssal, hogy irgalom nélkül leszúrjanak mindenkit, ki a kapun
benyomulni merészel. Ha pedig ez mégis megtörténik, akkor ők, mint őrök
főbelövetni fognak. Egyúttal beszédet tartott a két rablóhoz, hogy nekik,
mint a querilla-csapat legkitűnőbb embereinek kötelességük a rendnek fönntartása,
s ezért a haza méltán megvárja miképp becsületesen megállják helyüket a
mostani veszedelemben.
A fogás sikerült. A két főgazember visszatartotta
a tömeget a rablástól és gyilkolástól.
Ez időben igen könnyű volt megszerezni
a "hazaáruló" nevet, mert a higgadtabban gondolkozó embereket
mindjárt hazaárulással gyanúsították. Különben így volt ez az egész országban;
a főúrak és főpapok majdnem mindannyian proskribált hazaárulók voltak.
Farkas, Zemlák és Kis Horváth maguk
mellé vesznek néhány embert a querilla csapatból és egyik este betörnek
Saffarics Ferenc uradalmi mérnökhöz". A jajgató gazdaasszonyt kaszával
megsebesítik, Saffaricsot elfogják és fogoly gyanánt Egerszegre hurcolják,
lakásán pedig minden összeforgatnak. A ellenséggell cimborálással gyanúsítják.
Legsúlyosabb vád volt ellene, hogy Nugent
az ő tanácsára húzódott seregével a fecskeparti mély gödrökbe. A vádra gúnyolódva
válaszolt a mérnök, hogyha ő tanácsot adott volna Nugentnak, akkor okosabb
tervet ajánlott volna neki, hiszen a mély vízmosásokban könnyen ottveszett
volna Nugent egész seregével együtt, ha a nemzetőrök megtámadni merik. -
Egy hét múlva szabadon bocsájtották Saffaricsot, mivel kiderült, hogy alaptalanul
gyanúsították.
Egyik napon két főpap hajtatott a Korona
vendéglőbe és ott megebédeltek. Scitovszky János pécsi püspök és Ranolder
János kanonok voltak a vendégek. Városunkban tűzként végig futott a hír,
hogy a két főpap Bécsbe szökik, s a magyarokat elárulják a kamarillánál.
A népség csoportosulni kezdett, de mire betódultak a Koronába, akkorra már
a papok bérkocsin tovább állottak Kanizsáról.
Lőrinczi Pál kanizsai mészárosmester
harmadmagával utánok vágtatott és estefelé Alsórajk közelében beérvén a
kocsit, elfogták a papokat. Megkötözve szállították őket Barcs nevű rajki
ispánhoz. Itt afölött tanakodtak, hogy nem-e legjobb lenne őket rögtön felakasztani,
- míg végre abban állapodtak meg, hogy reggelig békében hagyják ugyan, de
felváltva őrzik őket nehogy megszökhessenek.
Az ispánnak mégis sikerült őket megszöktetni
(mint mondják Lörinczi Pál engedte magát elvakíttatni később fizetni igért
nagy summa pénz által, de amelyből nem látott egy fillért sem,) és éjjel
hintón Csúcs községbe vitte őket. Ott felverték álmából a papot és a tovább
utazásra kocsit kértek tőle. Gáspár Szalezius plébános, kinek díszes hintaja
előtt négy darab pompás szürke szokott futni, - ránézett a menekülő papokra
és megismervén őket azt mondta: "Nem adhatok fogatot, mert minden lovam
megsántult." Nem is adott.
Hanem azért ennek dacára a főpapok el
tudtak menni Bécsig, hol hamar gondoskodtak érdemeik megjutalmazásáról.
Scitovszky János még 1849-ben esztergomi prímássá lőn, miután a gyöngeszívű
Hám János kényszerítve érezte magát a prímási méltóságról leköszönni. Ranolder
János pedig a veszprémi gazdag püspökséget nyerte, miután az előbbi püspök
Zichy Domonkos otthagyta főpásztori székét a magyarok elleni gyűlölete miatt.
Ez idő alatt a kanizsai nemzetőrök állandóan
őrségi szolgálatot teljesítenek.
Az őrsereg kivonult Kaán Károly vezérlete
alatt a Mura folyóhoz, Kotor község tájékára. A folyóvíz túlsó partján egy
horvát hadsereg feküdt. A hidverést a granicsárok meg sem kísérelték rettegésük
miatt, melyre nagy okuk vala. T. i. a víz innenső partján lóháton ült teljes
parádéban Benczik József, egészen a Mura szélén, hogy az ellenség könnyen
megláthassa. Kihúzott kardját mereven szögezte az ég felé. Reggel csákót
viselt, délután pedig kucsmát, melynek piros taréja kihajlott füléig. A
fövegváltoztatást magasabb harcászati taktika tette szükségessé, hogy az
ellenség minden fövegben más-más előőrsöt higyjen. A lovas őrszemtől jó
messzire a háttérben egy hadseregnek látszék a kanizsai nemzetőrség.
Csoda-e, hogy ilyen hadvezéri talentum
mellett az ellenség azt hitte, miképp magyar huszárokkal áll szemben, s
rettentő Benczik József azok előőrse? Már pedig szegény granicsárok jobban
féltek a huszároktól, mint az ördögöktől. A Mura túlsó partjáról ijedtükben
átlődöztek a lovas őrszemre, ki annál feszesebben állott és a fülét se billentette
a golyó füttyökre. Az igaz, hogy nem kellett nagyon félnie a lövöldözéstől,
mert a puskák nem hordtak az ő posztjáig: szemei előtt potyogott bele minden
golyó a Mura vízébe.
A kanizsai őrsereg vígan élt a Mura
parton. Minden istenáldott nap kocsiszámra vitték utánuk az eledelt. A kocsik
tele voltak batyuval, pinkedlivel és csutorákkal, - melyekkel a hűséges
feleség vagy a szerető rokonok örvendeztették meg a vitézi kebleket. Így
aztán nem csoda, ha egész napokon keresztül vígadtak, táncoltak, nótáztak
és egy cseppet se féltek. Lutri s Pollák Ferenc még szinielőadásokat is
rendezett ott künn a táborban.
Ekkor csinálták a nemzetőrök unalmukban
azt a nótát:
Kottorinál mély az árok Ott
vannak a serezsánok,
Perczel Móricz katonája
A nadrágjukból kirázza, No
félj hát magyar!
De örökké semmi se tarthat, s így
végének kellett szakadni a vidám vitézkedésnek is.
Dél felé jár az idő. Az őrsereg a bográcsokat
tartja megszállva, melyekben vidáman rotyog az ebédre készített menázsi.
Egyszerre nagy füstöt látnak az égre tolulni Molnári táján. Valaki elkiáltja
magát: "Pola ég! Átjöttek a rácok!"
Iszonyú riadalom támad a kanizsaiak
között. Erőszakkal kell őket visszatartani, hogy ne rohanjanak haza. A kapitány
"kivezényli" az egyetlen lovas-nemzetőrt a történtek kipuhatolására.
Benczik József elvágtat és Molnáriban kérdőre vonja a falu bíróját. "A
rácok átjöttek a vizén, felgyújtották Pola községet és most mennek Kanizsa
felé", szól a fölvilágosítás. Benczik József irgalom nélkül belevágja
paripájába a bámulatos sarkantyúkat, forgószél gyanánt visszavágtat és Kaán
Károlynak "jelenti az esetet."
A rettentő jelentést hallotta valamennyi
nemzetőr, mert hadi fegyelemről vajmi kevés tudásuk vala. Mihály arkangyalnak
kürtszava nem fog nagyobb rettegést okozni, mint ez a jelentés mekkora rémülésbe
ejtette a kanizsaiakat, kik rögtön szétfutának és torony irányában hazafelé
igyekvének. Kinek jutna most eszébe nézegetni, hogy a túlsó parton ott van-e
még az ellenség vagy elvonult már ?
"Vágjad fiam, vágjad!" - mondja
Kaán Károly
kétségbeesve Bencziknek, miután látja,
hogy hiába trombitáltatja seregének az összehívó jelt, - "vágjad le
fiam azokat, kik nem akarnak visszajönni!"
És Benczik József véghezviszi a lehetetlen
dolgot. Egy cirkuszlovas ügyességével vágtat a rohanó tömeg előtt keresztül-kasul,
és visszatereli az őrsereget, sőt annyira felbátorítja őket, hogy az ebédet
megeszik. D e már ebéd után nem lehetett többé visszatartani a nemzetőröket;
nyílt lázadástól lehet tartani, fölhangzik tehát a vezér parancsszava visszavonulásra,
és elindulnak hazafelé.
Később kitudódott, hogy valami pajtaféle
égett Polában, de azt sem az ellenség gyújtotta meg.
Mikor pediglen a császári katonák nem
láták maguk előtt az ijesztő huszár őrszemet, bátorságot vevének maguknak
hidat verni. Átjöttek a Murán és Kanizsára marsoltanak.
Kanizsa városában olyan csöndesség vala,
mintha temető lenne. Az ellenség nem talált aggodalomra okot. Tábort ütött
tehát a berekben és körülvette magát ágyúkkal. Vezérük a várban Karczag
Béla mostani lakásán foglalt el néhány szobát, s két század katonát állított
be az udvarba, hogy személye biztonsága fölött őrködjenek.
Nem is félt addig míg Somogy megyéből
rá nem ijesztettek. T. i. ezen idők alatt a somogy megyei kormánybiztos
Nosdopy Gáspár sem akart tettekben mások háta mögött maradni. Folyton tett,
szervezett, lelkesített. Az ő általa felállított querilla csapatban volt
tíz kiszolgált huszár. Ezeket Noszlopy kiválasztotta a többiek közül és
igazi huszár uniformisba öltöztette őket Somogyvár megye költségére. Kardon
kívül egyéb fegyvert nem kaptak ugyan, hanem annál szebb volt ruházatuk:
huszár mondur, széles csákóval és cifra tarsollyal.
E tíz darabból álló huszár csapatnak
vezére volt Blazsincsics Ferenc, egy obsittal clbocsájtott huszárstrázsamester.
Blazsincsics kanizsai fiú volt, s meglehetős
ügyes, tanult ember, mert Kanizsán gimnáziális osztályokat végzett. A sudártermetű
napsütött arcú, barna strázsamester hazard firma volt. Mikor meghallotta
hogy szülővárosából milyen könnyen kikergették Nugent seregét, elhatározta
miképp ő is csinál valami huszár bravúrt.
Sáncban - Kanizsától 10 percnyire fekvő
községben, - iddogált a korcsmában Blazsincsics huszárjaival. Blazsincsics
szavaitól és a magukba szedett sok bortól feltüzelve lovaikra kaptak a huszárok
és bevágtattak Kanizsára nagy robogással, folytonos kiabálás között.
Kanizsa végén a "Szélmalom"
korcsmánál mintegy 30 főnyi rác előőrs állott, kik úgy megriadtak a huszároktól,
hogy ész nélkül szétszaladtak a Rózsa-utca felőli kertekbe, hol nagy részüket
a föld népe agyonverte.
A huszárok egyenest a Korona elé vágtattak,
s ott Blazsincsics kardja markolatával döngetni kezdte a kaput iszonyú káromkodások
között. A kapun belül levő ellenséges csapat rettentően megijedett, mert
azt hitte, hogy egy egész sereg magyar lepte meg.
A huszár csapat éktelenül kiabált az
utcán: "Üssük az illírt! Verjétek félre a harangokat! Annyi magyar
jőn, mint a fűszál!"
A kanizsaiak kitódultak az utcákra.
Hirtelen megnőtt a népség. Pressburger doktor egy régi flintával szaladgál
az utcán, készen az ellenséggel szembeszállani.
Előkerítik Czupit a harangozót (igazi
neve Munkácsy János volt,) de hiába követelik tőle, hogy félreverje a harangokat
vagy adja a templom kulcsait a néptömegnek. A harangozó hajthatlan. Akasztófávali
fenyegetés mellett megtiltotta neki a harangok félreverését Albanich városbíró.
Gyerünk hát a városbíróhoz! Csakhogy
Albanich Flórián rendíthetlenül megmarad előbbi parancsa mellett. Higgadtan
elmondja, hogy nincsenek katonáink, tehát meg nem engedheti a harangozást
és népfölkelést, mert bizonyos romlásába nem taszíthatja Kanizsát, hisz
az ellenség rendes katonaságból áll és minden kétségen felül szétver bennünket.
De ki hallgatna ilyenkor az ész hideg
szavára? A fölizgatott tömeg elől kényszerül menekülni a városbíró és elszökik
a kerteken keresztül, mert másképp agyonütnék. Dühében megtámadja Albanich
házát a botor népség, (e ház most néhai Pfaff József testvéreié,) összetöri
a boltban levő állványokat, kihajigálja az utcára az összes kifliket és
zsemlye készletet. (A városbíró pékmester volt.)
Egyszerre az ellenség puskáinak ropogása
hallatszik. A sortűz zajára félbeszakad a rombolás munkája.
Ezalatt ugyanis a várban levő ellenség
parancsnoka az emeleti lakás zsaluja között óvatosan kikandikálván, meglepetve
látja, hogy nem jön több katona a néhány huszár után, kik folyton a kaput
döngetik. Erre a vezér azonnal felállítja az ottlevő két század katonát
az udvarban, maga fölkap szürke paripájára, kinyittatja a kaput, sortűz
mellett kirohan egész csapatával és fut Német-utcán keresztül ki a berekbe
seregéhez.
A sortűzzel két civil egyént agyonlőttek:
Dedovics szücsmestert és egy boltos legényt.
A sortűz elől elvágtatnak a huszárok,
de mivel az ellenség vélt rohama nem következett, megállanak a piaristákon
túl a Benczik-ház előtt, és tanakodnak a további teendők felett. Itt vették
észre, hogy egyik paripa gazda nélkül van, tehát egy huszár hiányzik. Bizonyosan
agyonlőtték.
A huszárok látására Benczik Józsefet
elfogja a dicsőség vágya: könyörög a házuk előtt veszteglő huszároknak,
hogy vegyék be huszártársnak arra a gazdátlanul maradt lóra. "No hát
gyere velünk öcsém!" szól Blazsincsics, mire az új huszár nagy örömmel
lóra pattan és társaival ellovagol a Szélmalom korcsmához.
Azonban az egész dicsőség csak rövid
ideig tart. Egyszcrcsak a holtnak tartott huszár baktat végig a Sopron-utcán.
Nem halt meg, hanem lova megriadt az ellenség lövöldözésétől és ledobta
a Szép Károly patikája előtt levő híd mellé. A paripa pedig visszavágtatott
a többi huszárlóval.
A huszár megjötte után Benczik Józsefet
leszállították a paripáról és ezzel vége lőn huszárságának.
Eközben az ellenség támadáshoz készült.
A várost ágyúzni kezdik, s hallására rémület száll a lakosokra.
Az ágyúdörgésre Blazsincsics huszárjai
visszanyargaltak a Szélmalomtól Somogyvár megyébe, itthagyván Kanizsa lakosait
az iszonyatos veszedelemben.
A veszedelemből nyolczezer forint sarcnak
lefizetése árán menekült meg a város. Az ellenség vezére eredetileg 50 ezer
forintot követelt és mindenáron fölakasztatni akart néhány kanizsai embert;
Albanichnak sok könyörgés után sikerült csak a parancsnokot megengesztelni.
- - Ilyen aprólékos érdekes esemény
még sok történt Kanizsán a forradalom alatt, de ezeket (ha lehetővé teszed
publikum!) majd megírom esztendőre, mikor gyönge szemeimet nem fogja bántani
a gyertya remegő fénye, hanem gyönyörű villamvilágítás mellett irogathatok.
Azonban még érdemesnek találom a megemlítésre,
hogy Barcs ispán, - ki Lőrinczivel megmentette a főpapokat - elutazott Veszprémbe
Ranolder püspökhöz az ötvenes évek elején, és tőle segedelmet kért mert
rossz agyagi viszonyok közé jutott. Ranolder állítólag a mentéskor megígérte
az ispánnak, hogy fejedelmi módon meg fogja jutalmazni, most pedig azt kiáltotta
neki: "Köszönd, hogy föl nem jelentettelek és a többi kutyával téged
is föl nem akasztottak!"
A másik szabadítóra Lőrinczi Pálra még
roszabb idők jöttek a forradalom leveretése után. Bujdosott. Űzött vadként
kóborolt az erdőkben és csak nagy ritkán szökhetett haza övéi körébe.
Kanizsán az 1850. évben, "mikor
püspökbot és katonakard uralkodott", báró Kulmer ezredes lőn parancsnok,
kinek szigorú, nyers modora nemesen érző szívet rejtegetett. Élet-halál
ura volt, de azért egész naphosszat káromkodott, ha egy rebellist el kellett
fognia, vagy mikor kénytelen volt a feljelentőnek (spiclinek) vérdíjat kiadatni
a rendelkezési alapból.
Az elnyomatás idején virágzott javában
a spicliskedés.
Egyik kanizsai magyar, (ki a forradalom
alatt egyike volt a legszájasabb hazafiaknak) egyszer éjféltájban beosont
Kulmer lakásába és elárulta, hogy Lőrinczi Pál itthon van sopron-utcai házában.
Az ezredes fogait csikorgatta mérgében. "No várj te gazember, majd
megkapod, amit megérdemeltél!" kiabált a feljelentő felé olyan dühösen,
hogy ha bizonyosan nem tudta volna a nyomorult spicli, miképp Lőrinczinek
szól ez a fenyegetés, hát magára vehette volna.
Kötelességéhez képest a parancsnok rögtön
intézkedett, hogy Lőrinczyt elfogathassa. Alarmot fuvatott és katonáit hangos
kiabálás között Lőrinczi lakása elé vezette. Itt azonban tévedés történt.
Az ezredes ahelyett, hogy Lőrinczy házába nyomult volna, a szomszédos házba
vezényelte a katonaságot szuronyszegezve. A katonák betörték a kaput olyan
lármával, hogy az egész Sopron-utca felijedett éjszakai szendergéséből,
s beletelt jó félóra míg kiderült, hogy nem jó helyen járnak a katonák.
Ezalatt Lőrinczy Pál egy ingben-gatyában menekült a kerteken keresztül.
Elrejtőzött a gimnázium előtt levő bokrok közé, hol szándéka volt addig
meghúzódni míg valakitől ruhát kérhet ideiglenes használatra, s aztán még
az éjjel nekivág a világnak.
Még az ezredes javában mérgelődött kudarca
fölött, mikor ismét megsúgta az a jó hazafi, hogy Lőrinczi hova rejtőzött.
Kulmer sietett elfoglalni a bokrokat; mégpedig teljesen a harcászat szabályai
szerint, nehogy a szökevény elmenekülhessen. T. i. lőtávolságon kívül szépen
sorba állította katonáit és nagy figyelemmel lassan megközelítette a bokrokat,
folyton azt kiabálva : "Wo ist der Pali?"
Pali persze nem volt bolond, hogy bevárja
őket, hanem elszelelt és meg sem állott a Förhénczi szőlőhegyig, hol az
egyik pince zsúpját kibontván, az ottlevő sarjúban meghúzta magát heteken
keresztül. Ezalatt egy szegény eszelős ember, valami Szerdahelyi József
nevű táplálta őt összekoldult kenyérdarabokkal.
Azonban az egész dolognak koronája az
volt, mikor a spicli jelentkezett az ezredesnél az árulás díjáért és az
ezredes dühösen káromkodva kidobta szobájából "mert feljelentése hazug
volt."
Tartalom
Nyári éjjel
Kanizsa a törökvilág után
Az irgalmatlan szerződés
Juventus ventus
Kanizsai élet
Leányvár
A forradalom alatt