Vidéki sajtó a századfordulón
A Zalai közlöny című lap
1900-as évfolyama alapján
Készítette: Nagy Csaba
a MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémia részére
Nagykanizsa, 2000.
Bevezető
A millennium, a század- és ezredforduló a 100 évvel ezelőtti történésekre, a helyismereti kutatásokra irányítja a figyelmet. E kor kulturális örökségének egyik legfontosabb forrása vidéki városainkban az írott sajtó. Ugyanakkor a korabeli sajtó eredeti formájában nem használható olyan tömeges formában, ahogy azt a mai "visszapillantások" szükségessé tennék: az újságok példányai csak szórványosan hozzáférhetők, a teljes évfolyamok könyvtárak, múzeumok féltett kincsei közé tartoznak. Kutatók, érdeklődők számára legtöbbször mikrofilmen biztosított az olvasás lehetősége, de az körülményes, nehézkes, ráadásul csak kevés helyen, általában városi, vagy annál nagyobb könyvtárakban érhető el.
A Nemzeti Kulturális Örökség miniszterének a digitális kultúra fejlesztésére kiírt pályázatán elnyert összeg segítségével a nagykanizsai Városi Könyvár 1999-ben megkezdte a zalai sajtó digitalizálását. Elsőként az egykor Nagykanizsán megjelent Zalai Közlöny című lap 1900. és 1901. évi számait választották. Kezdeményezésüket azzal indokolták, hogy a hozzáférés egyszerűsítése hozzájárulhat a történelem iránti érdeklődés kiszélesedéséhez, bevonhatja a helytörténeti, vagy azzal összefüggő kutatásba a középiskolai diákokat csakúgy, mint az érdeklődő otthoni számítógép-használókat. CD-olvasóval ellátott számítógép ma már valamennyi középiskolában s a háztartások jelentős részében is található, így a sajtóanyagok elektronikus közzététele nagyságrendekkel növelhetné a felhasználók számát.
A két évfolyam lapszámainak digitalizálásával a könyvtár voltaképpen egy mozgalmat kíván elindítani: célja, hogy közgyűjtemények, vállalkozók és persze a felhasználó olvasók összefogása révén egyre szélesebb körre terjedjen ki ez a munka. Hogy nem üzleti haszon, hanem a közgyűjtemények - és vele a "köz" - gazdagítása a szándék, azt jelzi az is, hogy a mintaként kiadott két lemez nem védett, nem kerül bolti forgalomba: bárki szabadon másolhatja, sokszorosíthatja, olvashatja. A fontos az, hogy minél több újságoldal rögzítésre, feldolgozásra, így megőrzésre kerüljön.
Az első digitalizálandó lapszámok kiválasztásában közrejátszott, hogy olyan mintát tudjanak felmutatni, melyet aktualitása révén szívesen használnak majd akár helyi újságírók, akár szakdolgozatukat író diákok. Így esett választásuk a 100 évvel ezelőtti, az elmúlt századforduló idején született lapszámokra, az 1900-1901-es évfolyamokra.
Jelen dolgozat célja, hogy a nagykanizsai Városi Könyvtár kezdeményezéséhez csatlakozva, a kiadott CD-lemezek közül az 1900-as évfolyam feldolgozása alapján mutassa be a Zalai Közlöny című lapot és annak környezetét. Nem célja a dolgozatnak az évfolyam teljes mélységű feldolgozása, csupán az, hogy a 100 évvel ezelőtti sajtó egyik tipikus lapjának elemzésén, a legfontosabb rovatok és műfajok bemutatásán keresztül formáljon képet az előző századforduló vidéki újságírói kultúrájáról.
Nagykanizsa, 2000. március 30.
A századforduló vidéki sajtója
A kiegyezést követő évtizedekben élénk fejlődésnek indult magyar sajtóélet már a korabeli értékelések szerint is erős kettősséget mutatott: létrejött a modern, fővárosi hírlapírás, kialakult a politikai, szórakoztató és bulvárlapok rendszere, ám ez a fejlődés kisszámú kivételtől eltekintve szinte érintetlenül hagyta a fővároson kívüli országrészeket. A pesti lapok folyamatosan támadták a vidéki sajtót, s bár e minőségi kifogások jórészt helytállóak lehettek, nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy egy viszonylag nagy olvasóközönséggel rendelkező vidéki lap konkurenciát jelentett az egész országban terjeszkedő fővárosi sajtótermék számára. A századforduló idejére azonban e vegyes színvonalú lapok is kezdték elfoglalni az őket megillető helyet a tájékoztatási piacon. Az olvasóközönség, ha megtehette, két lapot járatott: a nemzetközi és országos információkat közlő fővárosi politikai napilapot és a vidék információit tálaló helyi újságot - általában vegyes tartalmú hetilapot. Regionális hatókörű sajtótermék Magyarországon néhány nagyváros - mint például Nagyvárad, Szeged, Debrecen - kivételével nem létezett, s nincs is, mind a mai napig.
A vidéki lapoknak több kihívással is meg kellett küzdeniük: életképességük fenntartásához rendkívül széles olvasóközönség igényeit kellett kielégíteniük, méghozzá általában bizonytalan anyagi-technikai háttérrel, sokszor nem kellően képzett újságírói gárdával. Nagyrészt jogosak voltak hát a támadások, melyek a vidéki sajtót érték. Sajó Aladár és Róna Lajos például úgy fogalmaztak 1902-ben az újságírásról megjelentetett könyvükben, hogy "vidéki sajtóról a szó modern értelmében nálunk nem lehet beszélni, pedig alig van város, sőt nagyobb község, a melynek helyi lapja nincsen. De ezek az újságok nagyon primitív eszközökkel, nagyon kicsinyes fölfogással és nagyon szűk kerettel szerkesztődnek." A kis példányszámú vidéki vegyes lapok ugyanakkor jelentős szerepet töltöttek be a helyi politikai - és főként a gazdasági - élet eseményeinek feldolgozásában, a helyi közvélemény alakításában. Jelentőségüket jól érzékelteti az idézett kötet statisztikája: 1902-ben Magyarországon megjelent 925 magyar nyelvű lap, ebből 20 fővárosi és 27 vidéki napilap. Politikai hetilap a fővárosban 13, vidéken 63; társadalmi és vegyes tartalmú lap a fővárosban 36, vidéken viszont 199, így az összes magyar nyelvű újságnak több mint a 20 százaléka e kategóriába tartozott! Nem szabad tehát lebecsülni azt a hatást, melyet ezek a sajtótermékek a helyi közélet alakításában játszhattak.
Zalai sajtóélet a századfordulón
A zalai sajtókiadás a környező megyékhez képest elég későn indult: a bibliográfiák tanúsága szerint az első sajtókiadvány Keszthelyen jelent meg 1861 áprilisában, Kertészeti és Ipargazdasági Vezérlapok címmel, Jágócsi Péterffy József szerkesztésében. Ezt követte júniusban a Balaton-Füredi Napló, majd októberben a Dunántúli Társadalmi Közlöny. Ez utóbbi nyomdai munkái Nagykanizsán, Jakob Markbreiternél készültek, aki 1850-ben kapott iparengedélyt nyomda működtetésére. Színházi plakátokat, kisebb könyveket, alkalmi kiadványokat állított elő. Mivel tiltott irodalom kinyomtatása miatt több alkalommal is összetűzésbe került a cenzorhivatallal, kénytelen volt megválni műhelyétől. 1865-ben vásárolta meg tőle 6500 forintért lánya férje, a csehországi Lohovic helységben született, ám az 1850-es évek elején már Pesten, a "Pester Lloyd címbetűit szedő” tipográfus, Fischel Fülöp. Három évtizedes kanizsai működése alatt Fischel nevéhez több mint 200 kiadvány nyomdai munkáinak elvégzése kötődött. 1873-ban megindította a Zala című, megyei érdekű, közművelődési, társadalmi és gazdasági hetilapot, de ezen kívül is, a korabeli újságokban legalább 15 helyen szerepelt a neve kiadóként, szerkesztőként vagy nyomdatulajdonosként. A megyei szerepet betöltő Zalának 32 évig, a Muraköz című lapnak 22 évig volt kiadója és nyomdásza. 1893-ban bekövetkezett halála után fia, Fischel Lajos folytatta munkáját, 1905-től Fischel Fülöp Fia jelzéssel adta ki a Zala című politikai napilapot. (Fischel Lajos fia a Párizsban ma is élő publicista és történész, Fejtő Ferenc.)
Nagykanizsa másik korai nyomdája 1862-ben kezdte meg működését, Wajdits János könyvkötőmester és könyvüzlet-tulajdonos 28 éves fia, Wajdits József vezetésével. Vállalkozása sikeresnek bizonyult, hiszen néhány évvel később már a műhely bővítésére kellett gondolnia. A Zalai Közlöny elődje, a Zala-Somogyi Közlöny volt az első lap, mely e műhelyből kikerült, 1862. július elsején. Ebben az időben a megye egész területén csak két-három lap működött, számuk csak az 1880-as évek első felére éri el a tizet. A 19. század utolsó évtizedében a gyarapodás folyamatos: 1900-ban 18, 1901-ben 20 lap jelent meg Zala megye területén, általában heti egyszeri alkalommal. 1900-ban Nagykanizsán négy nyomda működött: ifj. Wajdits József és Fischel Fülöp már említett műhelye mellett a Farkas és Krausz, illetve a Weis Lipót és fia nevű vállalkozások is életképesnek bizonyultak. Ugyanebben az évben a megyeszékhely Zalaegerszegnek három (Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap, az év közepétől a Magyar Paizs), Keszthelynek és Nagykanizsának kettő-kettő, legalább hetente egyszer megjelenő újságja volt (Keszthelyen a Balatonvidék és a Keszthelyi Hírlap, Nagykanizsán a Zala és a Zalai Közlöny); 1901-ben mindhárom városban alapítottak egy újat, köztük Nagykanizsa első napilapját, a mindössze négy évig élő, csak szórványosan fennmaradt Nagykanizsai Friss Újságot.
Nagykanizsa a 18. század végére a megye legfejlettebb, legjelentősebb gazdaságú mezővárosává vált. 1828-ban már piaci körzetközpont, vonzáskörzetében nagy jövedelmű szántókkal, szőlőkkel, legelő- és rétterülettel. A környék egyik legnagyobb gabonapiaca a kanizsai volt. 1876-ban a kereskedelem 27 szakágazatában 211 kereskedést írtak össze, s ebben az évben, az iparforgalomban befizetett jövedelemadó 40 százaléka a kereskedelemből származott. Ez a forgalom döntően a nagyszámú zsidóság kezében összpontosult.
Fontos csomópont volt a város, ezt tovább erősítette a 19. század végétől a vasúti forgalom fellendülése. Az ömlesztett árukat nagy mennyiségben ide lehetett szállítani, át lehetett rakodni. A vállalkozó polgárság hamarosan bankokat, üzemeket alapított, így a város vonzáskörzete egyre nőtt. A népszámlálási adatok szerint 1890-ben 20.619-en, 1900-ban már 24.136-an lakták. Szerepe 1920 után, természetes vonzáskörzete, a Muraköz elvesztésével szűnt meg.
A fejlett gazdasági háttér, a kereskedelem által igényelt gyors információtovábbítás miatt törvényszerű volt, hogy az első nagykanizsai lapok a kereskedelmi szervezetek támogatásával láthattak napvilágot, főként azok érdekeit képviselték. A Zalai Közlöny például 1900-ban 11 különböző gazdasági-társadalmi egylet hivatalos lapjaként jelent meg, köztük "a nagy-kanizsai Ipar-Testület, a nagy-kanizsai Takarékpénztár részvény-társaság, a Kotori takarékpénztár részvény-társaság" megnevezésével.
A Zala-Somogyi Közlöny, mint a Zalai Közlöny elődje, 1862. július elsején jelent meg először, Wajdits József kiadásában és nyomdájában. Apjának, Wajdits Jánosnak már 1832-től könyvkereskedése, könyvkötészete és kétezer kötetes kölcsönkönyvtára volt Nagykanizsán. 1836-ban a könyv fontosságára hivatkozva nyomtatási engedélyért is folyamodott, ám ezt szakképzettségének hiánya miatt a Helytartótanács elutasította. A döntésbe nem nyugodva bele, titokban mégis üzembe helyezte nyomdáját, s 1837-39 között húsz kötetben megjelentette "Kotzebue Ágoston jelesb színdarabjait". A büntetés ellenére a nyomda tevékenységét teljesen nem számolta fel, amit bizonyít, hogy az 1840-es évek elején-közepén megjelent kiadványain kiadóként már 1832-ben született fia, József neve olvasható.
Wajdits József tanulmányait feltehetően külföldön végezte, hiszen könyvszakmai bizonyítványait Triesztben, Grazban, Bécsben, Laibachban és Stuttgartban állították ki. Apjától 1858. augusztus 1-jén vette át az üzlet irányítását. 1861 januárjában a város tanácsának legnagyobb támogatásával egy kő- és könyvnyomda működtetésére kapott engedélyt, ez alapján jelentette meg egy évvel később az első tartósan fennálló zalai újságot, a Zala-Somogyi Közlönyt, mely 1874-től Zalai Közlöny néven jelent meg. Példányszámáról nincs adatunk, mindössze annyit tudni, hogy indulásakor ötezer mutatványszámot küldtek szét a lehetséges előfizetők között. A lap szerkesztősége kezdetben Kaposvárott működött Fodor Pál ügyvéd, majd Roboz István vezetésével, tevékenysége egy időben kiterjedt Vas és Sopron vármegyékre is. Később, mikor Roboz István elindította saját, Somogy című újságját, a Közlöny szerkesztősége átkerült a kiadóhoz és a nyomdához Nagykanizsára, s egyre inkább Zalához kötődött. 1866-tól a szerkesztést a kiadó, Wajdits József vette át. Az önkényuralmi korszak szigorú cenzúrájának körülményei között - mikor a helytartótanács határozottan utasította a főispánokat az időszaki lapok és röpiratok alapos átvizsgálására, Wajdits "minden politikát kizáró, csupán helyhez kötött" ismeretterjesztő lapra adta be kérvényét. Első megjelenésekor "ismeretterjesztő lap"-ként határozta meg az újság profilját, ”a szépirodalom, kereskedelem, ipar, gazdászat, tudomány és művészet köréből". Kezdetben havonként háromszor, majd hetenként egyszer, végül hetenként kétszer került az olvasókhoz. Szerkesztői tartózkodtak a politizálástól, a hivatalos közlés, a tudományosságra törekvés, a színesség, a rovatok sokfélesége jellemezte a lapot. A "két megye literátus emberei" mellett neves fővárosi emberek is csoportosultak körülötte - írta a város monográfusa, a később szintén lapszerkesztő Barbarits Lajos 1929-ben. Csak pár nevet említve: írt a Közlönybe Thaly Kálmán, Áldor Imre, Rényi Dezső, dr. Wlassics Gyula, Sommsich Pál, gróf Beleznay Lujza, Tuboly Viktor, Tersánszky József, Bója Gergely is. Báró Wlassics Gyula első cikkét 15 éves korában, "Sóhaj" címen, Oláhfi Gyula álnév alatt jelentette meg. A kiadási gondok megoldására azonban mindig új és új mecénásokat kellett találni; "az első hírlapok voltaképpen nem is voltak gazdasági vállalkozások. A szerkesztők jobbára hazafiságból dolgoztak és a különben is kisszámú előfizetőt állandóan noszogatni kellett, hogy beküldje az előfizetési pénzeket" - jellemezte a kor sajtóviszonyait Nemes György, 1948-ban megjelent könyvében. A szorongató anyagi helyzet egyre több hirdetés felvételére ösztönzött, a hirdetői kedvet pedig csakis a nagy példányszám, az olvasottság teremthette meg. A kör így bezárult, megoldásként mecénások felkutatása mutatkozott: így lett a Közlöny is előbb a Somogy Megyei Gazdasági Egyesület, majd a Zala Megyei Egylet hivatalos lapja. Támogatták bankok, tanítóegyletek. Híreket a sajtólevelezők széles köre szállított, számukra a szerkesztőség - rendszeres tudósításaik ellentételezéseként - ingyen küldte a lapot. Feltehetően Wajdits külföldi kapcsolatai és a székhely, Nagykanizsa már említett kedvező földrajzi elhelyezkedése révén érkeztek Svájcból, Németországból és a Monarchia egyéb, nem magyar területeiről származó hirdetések is az újságba, ezzel is erősítve annak anyagi bázisát.
Az 1900-as esztendő végén, mikor a lap negyvenedik évfolyamának kezdetét köszöntötte, Villányi Henrik szerkesztő már így emlékezett vissza az indulás körülményeire: "Kanizsa 1860-ban a Dunántúl délvidékének főforgalmi helye volt. A vidék maradi, fejletlen viszonyai között akkor nagy vállalkozás volt még egy helyi lap megindítása is. (...) Mikor hazánk a Bach-rendszer temető helye lett, a magyar kultúra és közélet sziporkái magas lobbot vetettek. Akkor állott elő annak szüksége, hogy a megyének és ennek legnépesebb városának közlönye legyen. Sír-verseket kellett írni a régi rendszernek."
Wajdits kiadói tevékenysége nem korlátozódott a Zala-Somogyi Közlöny-re: 1868-69-ben ő jelentette meg az első magyar női élclapot, a "Kandi Klári"-t, valamint az "Adatok Zala megye történetéhez" című történeti folyóiratot (mindkettő szerkesztője Bátorfi Lajos volt).
1872-ben a Zala-Somogyi Közlöny szerkesztését Wajditstól Bátorfi Lajos vette át, a havi három megjelenés ekkor változott hetivé. Egy évvel később a lap nevéből törölték a "Somogyi" jelzőt, így az 1874-es évvel jött létre csaknem végleges formájában Zala megye máig is leghosszabb életű lapja, az 1874-1944 között folyamatosan megjelenő Zalai Közlöny.
Első felelős szerkesztőjét, Bátorfi Lajost a helyi újságírás legtekintélyesebb alakjának tartották. Kiskunfélegyházán született 1835-ben, 1858-tól dolgozott újságíróként. Nagykanizsára Győrből került. Versesköteteket, történeti munkákat, tanügyi szaklapot adott ki, de írt színműveket és útirajzokat is. Összesen 23 verses- és novelláskötete jelent meg, részben a saját kiadásban, 1889-ben Nagykanizsán alapított Zalai Közlöny Könyvtára című sorozatban. 1874-86 között szerkesztőként, 1887-től szerkesztőként és kiadóként jegyezte a lapot 1896-ban bekövetkezett haláláig. Alakja az 1900-as évfolyam tárcáiban rendszeresen visszaköszön, mint a "régi" Kanizsa nagy egyéniségéé.
Bátorfi után az akkor 40 éves Dr.Villányi Henrik kereskedelmi tanár, a városi képviselőtestület tagja, korábbi társszerkesztő vette át a Zalai Közlöny szerkesztését - posztján még tizenheten követték. "Hetenként egyszer, szombaton megjelenő, vegyes tartalmú lap" - hirdette a Közlöny fejléce 1919-ig, akkortól politikai napilapként működött. Keresztény elveket vallott magáénak, rendszerint a hivatalos kormányzatot támogatta, de legalábbis lojális volt iránta. 1926-tól 1944-es megszűnéséig Barbarits Lajos irányította, s tette modern, színvonalas napilappá.
1900 januárjában a Zalai Közlöny 39. évfolyamát kezdte, születését tehát elődje, a Zala-Somogyi Közlöny indulásának évére datálta. Harmadik oldalán közölt rövid impresszuma szerint felelős szerkesztője ekkor Dr. Villányi Henrik, kiadója ifj. Wajdits József. A nyomdai munkák helyéről az utolsó oldalon, a lap alján elhelyezett felirat tájékoztat: "Nyomatott ifj. Wajdits József könyvnyomdájában, Nagy-Kanizsán." Az újság ekkor négyoldalas, A/3 (fél ív) formátumú. A négy-négy oldal mellé az év folyamán 15, kétoldalas hirdetési mellékletet is megjelentettek, igaz, egyes esetekben (pl. 51. szám) a szövegmennyiség is növekedett, s csak az 5. és a 6. a tiszta hirdetési oldal.
1900-ban a Közlöny tizenegy szervezet hivatalos lapjaként jelent meg, ezek felsorolása az első oldalon, a főcím részeként olvasható: "A nagy-kanizsai Ipar-Testület, a nagy-kanizsai Takarékpénztár részvény-társaság, a Kotori takarékpénztár részvény-társaság, nagy-kanizsai és galamboki önkéntes tűzoltó egylet, a nagy-kanizsai kisdednevelő egyesület, a nagy-kanizsai tanítói járáskör, a nagy-kanizsai keresztény jótékony nőegylet, n-kanizsai izr. jótékony nőegylet, szegények tápintézete, a katonai hadastyán egylet, a soproni kereskedelmi iparkamara nagy-kanizsai külválasztmányának hivatalos lapja".
A Zalai Közlöny markáns megjelenésű, stabilitást, nyugalmat sugárzó, elsősorban szöveg-tömbjeivel ható lap. Hatását nagyrészt a címoldal tetején, középen, határozott, talpnélküli, keskeny félkövér, 7 ciceró (31,5 mm) magas betűivel elhelyezkedő "ZALAI KÖZLÖNY." felirat biztosítja. A főcím-szerkezet állandó elemként további információkat is tartalmaz: a cím fölött az élőfej baloldalon a "Nagykanizsa" helységnévjelölést és a megjelenés idejét (Nagykanizsa, 1900. január hó 6-án), középen az aktuális számot (1-ső szám), jobb oldalon az évfolyamot tünteti fel. A belső oldalakon az élőfej kisebb és más elrendezésű: balról található az évfolyam megjelölése, középen a "Zalai Közlöny"-felirat, jobbra pedig az aktuális dátum helyezkedik el.
Az öt hasábra osztott oldalon a lap címe is követi a hasábbeosztást: a középső három hasábot foglalja el, tőle jobbra és balra - azonos keretben - az előfizetési adatok, illetve a szerkesztőség közleménye olvasható ("A lap szellemi részét érintő minden közlemény a felelős szerkesztő nevére, az anyagi részt illető közlemények pedig a kiadó nevére címzetten Nagy-Kanizsára bérmentve intézendők. Bérmentetlen levelek nem fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem küldetnek.") A címszerkezet része még a lapcím alatt, öt hasáb szélességben elhelyezkedő felirat: "hetenkint egyszer, szombaton megjelenő vegyes tartalmú hetilap."
Az ötös hasábszerkezet minden oldalon - még a hirdetési oldalakon is - következetesen végigvonul. Találkozunk ugyan két-három, vagy akár lapalji csíkként öt hasáb széles hirdetésekkel, de mindezeket a hasábszerkezet megtartása mellett illesztették a lapba. A címek kizárólag egyhasábosak, betűtípusuk és méretük azonban, ha szűk keretek között is, de változatos. Két hasábra még a vezércikk címe sem nyúlik, egyetlen esetben sem.
A szöveges oldalakat a nyomdász általában egy tömbben, vagy két tömbre osztva kezelte: a címlapon például két-tömbös szerkezettel találkozunk, az oldal alsó egyharmadát a tárca foglalja el. A felső szövegmezőt két írás, a vezércikk és a belső cikk tölti ki, elosztásuk még akkor is folytatólagos, ha esetleg a vezércikk alatt csak 4-5 sornyi szöveg fér el a következő írásból. Mindkét tömb (cikk és tárca) a második oldalon folytatódhat, hasonlóan kétharmad-egyharmad felosztásban. A tömbök és a hasábok léniákkal mindenütt elválasztódnak egymástól.
Illusztrációkat a Zalai Közlöny csak elvétve alkalmazott, jobbára csak a hirdetésekben találkozhatunk grafikus megoldásokkal. A képi elemeket részben a címek változó betűtípusaival igyekeztek pótolni. Egy-egy rovat címe - például az első oldalon a Tárca - legtöbbször 12-16 pontos, ám a legkülönfélébb formákban jelenhet meg. Állandó viszont a szövegbetű, általában 10 pont nagyságú (garmand), bár a szöveg mennyiségétől függően ez változhat. Megfigyelhető tördelési sajátosság egyes írásokban a betűméret csökkentése, ez pedig azzal jár, hogy az egymás melletti hasábokban lévő sorok nem mindig illeszkednek egymáshoz.
A Zalai Közlöny előfizetéssel, vagy könyvkereskedésben, példányonkénti értékesítéssel jutott el olvasóihoz, utcai terjesztéséről nem maradtak fenn adatok. Példányonkénti és előfizetési ára a tárgyalt időszakban egyaránt állandó: egész évre 10, fél évre 5 korona, negyedévre 2 korona 50 fillér, egy lapszám ára 20 fillér. Az előfizetési adatokkal együtt, a főcím-szerkezetben közlik a hirdetési tarifákat is: "5 hasábos petitsorban 14, másodszor 12, minden további sorért 10 fillér" fizetendő, a Nyílttér rovatba soronként 20 fillérét vettek fel hirdetéseket. Az 1900. évi 27. számig közlik, hogy hirdetések felvétele esetén hirdetésenként külön 60 filléres illeték is fizetendő (három lapszám ára!), ez a július 14-i, 27. számból hiányzik elsőként (látszik, sietve távolították el, a hétről-hétre állandó keretben nem tördelték még újra a szöveget, csak törölték a fölösleget.) Ugyanebben a számban a hírek közt jelentettek meg egy közleményt a hirdetési bélyeg megszűnéséről.
A Zalai Közlöny vezércikkei legtöbbször névtelenek. Az 52 írásmű közül 1900-ban mindössze hat esetben találunk nevet, valamennyit egy-egy alkalommal: Dr. Berényi Pál, Dán Leó, Dr. Fazekas Oszkár, Dr. Soltész Adolf, Sugár Ignác, illetve ide sorolható még a csupán vezetéknevével szereplő Dr. Mihályfalvi is. 13 esetben monogram jelzi a vezércikk szerzőjét, legtöbbször az R. jelzéssel találkozunk. Sajnos, tulajdonosát nem sikerült azonosítani. Dr. Cz. G. monogrammal szerepel Dr. Czirbusz Géza (1 alkalommal), S.I. jelöléssel Sugár Ignác (2 esetben). Valószínűleg a már említett Dr. Berényi Pált takarja az egy esetben előforduló B. monogram, s a főszerkesztőt, Villányi Henriket a két esetben megtalálható V. Elképzelhető, hogy ő rejtőzködött az egy esetben feltűnt Veritas álnév mögött is.
A belső cikkek között már jóval nagyobb a névvel is jelölt írások aránya, bár igaz, így is mindössze a teljes mennyiség fele, a 102 írás közül 53 alatt találunk nevet vagy bármi más azonosítót. Az aláírt és a névtelen (szerkesztőségi) cikkek között tematikai különbség nem fedezhető fel, mint ahogy teljesen esetlegesnek tűnik az is, hogy az azonosítható író mikor vállalja teljes nevével, s mikor csak monogramjával publikációját. A cikkek szerzői között teljes nevével szerepel egy vagy több alkalommal Bihari Imre, Dr. Czirbusz Géza (egyszer teljes név, háromszor monogram), Dömötör István, Fehér Lipót, Hugauff Ede, Komáromy Lajos, Mangold Béla Kolos, Maros Bódog (egyszer névvel és egyszer a Ms. Bg. szignóval), Neuschloss Marcel, Petrin János, Plek József (feltehetően egyikük bújik a P. szignó mögött is), és Selmeczy Imre. Azonosítható szignót használ a főszerkesztő Villányi Henrik (V.), Haller Jenő (hj), Zelei Győző (Z.Gy.) és a főként tárcákat jegyző Zerkovitz Zsigmond (Z.Zs.). A négy alkalommal az N.L. szignót használó Nagy Lajos nevét egy közleményből ismerhetjük: a 29. számban olvasható egy hír, hogy Villányi Henrik hosszabb külföldi útja alatt ő, mint "a Zalai Közlöny belmunkatársa" veszi át a lap szerkesztését. Nem sikerült azonosítani több, viszonylag gyakran előforduló szignó tulajdonosát: négy alkalommal jelent meg az r. vagy r.v., kétszer az Sz., esetleg Sz.B. monogram, s viszonylag gyakorinak mondható a Hungarus (4) és a Xilef (2) álnév is.
A Tárca-rovat legtöbb írását 1900-ban Vajdai Szabó István jegyzi (9), őt követi Halis István (7), Haller Jenő (6), Villányi Henrik (3), Zerkovitz Zsigmond (3), Dr. Czirbusz Géza (2), Maros Bódog (2), Szalay Fruzina (2), továbbá egy-egy tárcával szerepel Armand Sylvestre, Bodnár Zsigmond, Deutsch Mór, Gelléri Mór, Kállay Sándor, Kalocsa Róza, Kaposi Illés, Kertész József, Kocsis Gizella, Lányi Ernő, Lévay Mihály, Lupa Sándor, Mátra Iván, Muraközy Ilonka, Oltványi Gáspár, Ralph Iren (Lukács Károly fordításában), Szász Arthur, Székely Vladimir, Zelei Győző. A lapban egyedül e rovatban jelennek meg női írók, négyük közül egyedül Szalay Fruzina publikál két alkalommal is. Három írást a rovatban csak monogrammal jelöltek szerzőik (J.M., R.J. illetve v- -ik), ketten pedig álnéven jegyezték műveiket (Krónikás, Lantos). Öt szöveg a rovatban teljesen névtelen, így tehát az 52 számban a Tárca-rovatban összesen 64 szöveg jelent meg (köztük 8 vers), 30 vagy 37 különböző szerzőtől. A megjelent írások több mint felénél (33 esetben) fontosnak tartották megjelölni, hogy a mű "A Zalai Közlöny eredeti tárczája".
Rendkívül széles írógárdát mozgatott tehát a lap, bár száz év távlatából nehéz már megfogalmazni, hogy milyen összetételű is ez az írógárda. Vajon újságírók voltak, vagy a korabeli Nagykanizsa gazdasági és társadalmi életének képviselői? Az sokat elárul, hogy a korszak történetét feldolgozó munkákban csak ritkán bukkanunk a Közlönyben gyakran előforduló nevekre. Ugyan csak feltételezés, de valószínűleg ez azt jelzi, hogy a város ismert polgárai, nagykereskedői, iparosai, bankárai és közigazgatási vezetői nem érezték fontosnak, hogy gazdasági-közéleti elméleteiket egy gazdasági élettel foglalkozó lap hasábjain népszerűsítsék.
Néhány kivétel azért akad. Barbarits Lajos már idézett művében, 1929-ben megjelent monográfiájában feldolgozza a város sajtótörténetét is, a fontosabb szerkesztők, kiadók tevékenységéről leginkább ez a munka informálja a kutatót.
Legtöbbet a főszerkesztőről, Villányi Henrikről, és - főként későbbi közéleti tevékenysége miatt - a tárcaíró Halis Istvánról tudhatunk meg. Villányi (1857-1942) Nagykanizsán született Weismayer néven, 1886-ban magyarosított Villányira. Bécsben és Budapesten tanult, majd visszatért szülővárosába, s tanárként, később a felsőkereskedelmi iskola igazgatójaként dolgozott nyugdíjazásáig. A Zalai Közlönyt 1898-1906 között szerkesztette.
Halis István (1855-1927) szintén nagykanizsai születésű, jogi diplomáját Pécsen szerezte. Többféle városi tisztséget töltött be pályája során: ma leginkább a városi múzeum 1919-es alapításában játszott szerepére emlékeznek a helytörténészek. Szülőházát emléktábla jelzi. 1900-ban városi tanácsos volt.
Vezércikkeket, cikkeket és tárcákat egyaránt jegyzett Dr. Czirbusz Géza (1853-1920) földrajztudós, egyetemi tanár, a Délmagyarországi Néprajzi Múzeum korábbi alapítója is, aki az 1900-as évek elején a piarista rend tagjaként tanított a kanizsai gimnáziumban. Októberben elhagyta a várost, Temesvárra költözött, búcsúzásáról a lap is beszámolt.
A négy írást jegyző Zerkovitz Zsigmond kereskedő-családból származott: az 1890-es évek közepén, ugyanezen a néven ismert terménykereskedőt regisztráltak az összeírások. Zerkovitz a Közlönyben ugyan főként lírai hangulatú tárcákat publikált - közte például egy berlini úti jegyzetet -, talán a kereskedő apa külföldön tanuló fia kereste ily módon az érvényesülést. Ismert a személye Kertész Józsefnek is, aki Erzsébet királyné emlékére publikált egy verset a Tárca-rovatban. Kertész 1900-ban kereskedelmi iskolai tanár volt, két évvel később, 1902-ben egy háromtagú vállalattal tíz esztendőre kibérelte a lap kiadási jogát. Vele véget is ért azok sora, akiknek az újságban megjelent írásain kívüli tevékenységéről is kaphatunk némi információt a történeti forrásokból.
Feltehetően a lap belső munkatársai közé tartozott Haller Jenő, Fehér Lipót és Vajdai Szabó István tárcaíró, illetve Maros Bódog, akire, mint kollégára hivatkozik is az újság egyik írása.
A megjelent írások tartalmi elemzése előtt érdemes néhány szót fordítani a szerkesztőség szellemi önarcképére: azokra az írásokra, melyek közvetve-közvetlenül a sajtó feladatairól, a Zalai Közlöny önértékeléséről szólnak.
A nyomtatott szó erejéről, a sajtó gondolatformáló szerepéről Czirbusz Gézától olvashatunk jól végiggondolt vezércikket a 22., azaz a június 2-i számban. Gutenberg születésének évfordulójára emlékezve ünnepeltek ekkor Nagykanizsán is a könyvkereskedők és könyvnyomdászok. "Egész modern kultúránk a sajtó általánosításának eredménye" - jegyzi meg Czirbusz, igaz, nem csupán az újságokra, hanem magára a könyvnyomtató sajtóra, a gépre gondolva. A nyomtatást, mint a korlátlan sokszorosítás lehetőségét két oldalról elemzi: számára ez az, mely lehetővé tette a vallási reformációt, mely "annyiban mindig jelentős esemény marad, hogy visszaadta az embernek szabad kutatásjogát, személyi meggyőződésének erejét és halomra döntötte a szkolasztikát...", és ugyancsak a nyomtatás tette lehetővé a jog reformációját, mely a francia forradalomban "halomra döntötte a karok és rendek, meg deszpoták századok óta megcsökönyösödött uralmát...". Számára ugyancsak a sajtó az - és itt már a modern értelemben vett sajtótermékekre kell gondolnunk -, mely lehetővé teszi a "társadalmi eszme" huszadik századi elterjesztését.
Czirbusz Géza eszmefuttatásánál jobban koncentrál a vidéki lapok helyzetére és feladataira Villányi Henrik vezércikke a 44. számban. A főszerkesztő itt egy különös támadásra reagál: Dr. Sz. Zs. feltehetően a lapok munkatársainak erőszakos stílusát, a botrány-újságírást támadta egy hozzászólásában, a városi képviselőtestületben. A főszerkesztő "Az a helyi sajtó!" című vezércikkével válaszolt: "A mi lapunk hétről-hétre városi ügyekkel foglalkozik. Megrakja a világosság tüzét, mely lángot vet, de nem füstöl. Azt a tüzet évek óta csak dr. Dick veszi észre. A többi 185 képviselő, mintha mind egy lében sózna, észre se veszi, hogy a város közönségének fáj valamije. (...) Az év 52 hetében minden áldott szombaton nyilvánosságra hozzuk bajainkat, nemcsak azokat, melyeket a városi adminisztráció hiányossága okoz, hanem társadalmi bajainkat is. Vergődünk, mint hal a harasztban, de mit tapasztalunk a közönség részéről? Azt, hogy az újságot csak akkor szereti, ha személyeskedik, ha lúggal forráz, míg a higgadt, tárgyilagos felszólalást észre sem veszi. Ha ellenben valami botrányt szimatol, akkor felébred, mint a gyerek a béles szagára." A közönség szenzációéhsége mellett Villányi tisztában van a sajtó korlátaival is: az újság nem alakítja, csak követi az eseményeket, esetleg mozgósíthat a bajok orvoslására. "Ne bántsuk a helyi sajtót, az megteszi kötelességét. Nem tollal írják a társadalom törvényeit, ezeket a közgazdasági viszonyok szabják meg. A sajtó csak tükre lehet annak a társadalomnak, melyet képvisel. Ha mindenkor nagyon mélyen ásnánk, ásónk bele is törne. Mi a jó: csak tudhatjuk, másoknak kell megcselekedni. De ha felszólalásainkra mindig csak azt a választ nyerjük: 'egyik fülem bal, a másik nem hall', akkor nem a sajtón múlik, hogy a közszellem nem ébred, hanem a tisztelt képviselőkön. Bizony, mi sajnáljuk legjobban, hogy kevés a magyar, de elég az ember."
A Zalai Közlöny vállalt arculatáról legtöbbet az 52. szám részben már idézett írása árul el, mely a negyvenedik évfolyamába lépő lap eredményeit méltatja (szerzője Villányi Henrik). Az önarckép szerint a Zalai Közlöny a nehéz körülmények, tengődő lapok között is szilárdan tartja pozícióját; tartalmában haladó, a visszásságokat, elmaradottságot nem tűrő orgánum. "...nyelvféket meg nem tűrt. (...) A tiszta opportunizmus melegágya soha nem volt, a lógós szerepére nem vállalkozott és hivatalos láttamozásért soha nem folyamodott. A kulacsképű nyárspolgárok kegyeit nem áhítozta és a társadalmi élet körforgásában a legmagasabb helyre igyekezett. Protekcióért a lap nem törte magát soha, kegyekért nem írdogált és a kapaszkodás kergekórsága nem pusztította szervezetét. Hitlevele az igazság szeretete volt. (...) Mi csak segíteni akarunk azoknak, kik a tertyedt gondolkozás, az érdemtelen kapaszkodásnak meg akarják ásni a sírját. Síremlékül aztán szívesen odaillesztjük a sírdombra lapunk múltját, mert akkor munkánk be van fejezve." Hasonló stílusban és elhivatottsággal fogalmaztak a több lapszámban is olvasható előfizetési felhívások: "Politikával nem kell törődnünk, a politikát szolgálja a főváros számos napilapja; de törődünk szűkebbkörű érdekeinkkel, melyeknek a fővárosi sajtó nem lehet szószólója." “Mi nem a mindent felforgató harcban látjuk a haladás biztosítékát, hanem a békés munka védelmében, a közérdeklődés felköltésében. A mi célunk: terjeszteni a szeretetet a közérdek, a közügyek iránt, segíteni mindazokat, kik Nagy-Kanizsát virágzó várossá akarják tenni, kik társadalmunkat ki akarják ragadni az elposványosodás veszélyéből."
Értékes információkat ad a korabeli újságírói munkáról egy, részben magáról az újságírásról szóló publikáció: Fehér Lipót egyetlen, saját névvel megjelent írása, az Egy interwiew története. A munka valójában egy nyílt levélként megjelenő életkép: a lap nyaraló munkatársa levélben meséli el szerkesztőjének, hogy miért és hogyan nem sikerült interjút készítenie az ugyanott pihenő Wlassics Gyula kultuszminiszterrel. A több mint fél oldalas, színes írás biztosan informatív volt a korabeli olvasóközönségnek, ma azonban inkább csak sajtótörténeti vonatkozásai teszik érdekessé. "Megijesztett a feladat, melynek megoldására szerkesztő úr felkért! Én, egy szerény vidéki lapnak tárcaírója, írjak fürdőlevelet Meránból és közöljek adatokat népszerű kultuszminiszterünk, dr. Wlassics Gyula üdüléséről? (...) Hogyan is írjak én valamit a miniszterről, amikor nem tudok róla semmit?" - kezdi Fehér a lapnak küldött tudósítását. Részletesen elmeséli, miként próbált kapcsolatba kerülni a miniszterrel, kinek villája "az én lakásom átellenében van a Passer túlsó, azaz jobb partján". Bemutatkozó levelet írt neki, s természetesen e levél szövegét is mellékeli: "Kegyelmes uram! A Nagy-Kanizsán megjelenő Zalai Közlöny című hetilap hasábjain kezdte meg Nagyméltóságod zsurnalisztai működését. Mint a Zalai Közlöny volt segédszerkesztője és jelenlegi dolgozótársa merészkedem Nagyméltóságodat nyugalmában háborgatni. (...) Büszke arra a Zalai Közlöny, hogy volt munkatársaink koszorúját Nagyméltóságod fényes neve is díszíti. Vajjon kit nem érdekelne városunkban különösen egy hű tudósítás Nagym. meráni tartózkodásáról?" Kalandos úton ugyan, de egy véletlen folytán létrejött a rövid találkozás az újságíró és a miniszter között. A nagy interjú azonban elmaradt, a beszélgetés mindössze rendkívül udvarias, de üres formaságokra szorítkozott:
“Mindenekelőtt - folytattam - szeretném Kegyelmes Úrtól magától a biztosítást hallani, hogy az itteni tartózkodás előnyére vált-e egészségének? - Óh, felelt a miniszter - arról írnak majdnem mindennap a budapesti lapok, mindenesetre nagyon is jól érzem magam. - Ott álltunk az utca közepén a jókora esőben felfegyverkezve ernyőkkel. Beláthatja, Szerkesztő Úr, hogy ily körülmények közt nem tartóztathatok tovább egy minisztert, a ki üdülni jött Meránba." Az olvasót persze minden részinformáció érdekli, szívesen veszi, ha akár csak apró, magánjellegű titkokat is megtudhat a nagy ember életéről. "A miniszter nagyon visszavonultan él és szinte kerüli a társaságot. Reggel 9 órakor még le vannak eresztve nála a redőnyök; délelőtt, úgy gondolom, hogy dolgozik, mert 11 óra után rendesen egy aktacsomóval a kezében megy végig a Habsburgerstrassén a póstára. (...) Gyakran kirándul a környékre. Ferenc Ferdinand trónörököst, mikor itt tartózkodott, meglátogatta."
Az újságírás technikájával, módszereivel és az újságíró személyével - a már idézett cikkeken kívül - néhány, más témájú írás is foglalkozik érintőlegesen. A 9. számban megjelent Felolvasások című publikáció például a vezércikk-írás titkaiba avatja be az olvasót: "Két héttel ezelőtt nem sejtettük, hogy Kanizsán néhány nap múltán felolvasó estélyek lesznek. - Vezércikk-théma kóválygott bennünk, hogy megostorozzuk kissé azt a szomorú állapotot, hogy nálunk híre-hamva sincs a felolvasásoknak és a mi elvétve előadódik, azt is a sikertelenség koszorútlan alakja takarja. - Falk Miksa definíciója szerint a vezércikk: egy tétel egy gorombaság és egy vicc. - Lett volna tételünk is, szórhattunk volna gorombaságokat is, viccelődhettünk is volna - szóval készen volt a vezércikk comme il faut - mikor íme jóleső örömünkre kapjuk a hírt, hogy az Irodalmi és Művészeti Kör a Petőfi-ház javára március első napjaiban 5 estére terjedő felolvasó-ciklust rendez."
Jól kiismerhető, állandó rovatszerkezet jellemzi a Zalai Közlönyt, meghagyva azonban a szerkesztő szabadságát a rovatba nem sorolható írások elhelyezésére is. A rovatok egy része állandó, az újság minden egyes számában megtalálható. Néhány rovat csak egyes számokból maradt ki - feltehetően anyagtorlódás miatt -, 40-50 alkalommal találkozhatunk velük.
Mint minden újságban, a rovatbeosztás itt is az olvasó gyors tájékoztatását szolgálja. A rovatokon belüli címek általában jellegtelenek s a különböző műfajú írások zöme külalakjában a "mínuszos híreket" idézi, ezért valóban szinte a rovatcím az egyetlen, mely az aktuális olvasnivalókról könnyen észrevehető információkat közöl. Legtipikusabb példája ennek a Hírek, vagy a Kereskedelmi s Iparkamara című rovat, mely vegyesen közöl közéleti és gazdasági híreket, fizetett információkat és érdekességeket.
Nem jelölik rovatcímmel, de valamennyi számban helyet kapott a vezércikk és az ugyancsak az első oldalon kezdődő (belső) cikk. Valamennyi számban megtalálható az első oldalon a Tárca (néha Tárcza-írásmóddal), a második oldalon kezdődő, a harmadikra is átnyúló Hírek. Ezeken kívül 17 több-kevesebb rendszerességgel megjelenő rovatot regisztrálhatunk az évfolyamon, az alábbi előfordulások szerint: 51 alkalommal jelent meg a Vegyes (51), Nyílttér (50), a születéseket és halálozásokat közlő Anyakönyvi hírek, vagy korábban, a 23. számig: A magyar kir. anyakönyvi hivatal (41), Hirdetés (32) - valamennyi lapszám közölt hirdetéseket, csak külön rovatcím nélkül -, Irodalom (31), az aktuális nagykereskedelmi árakat, tőzsdei információkat közreadó Közgazdaság, Törvényszék (17-17), a kereskedelmi, sokszor árverési hirdetményeket közlő Kereskedelmi s iparkamara (15), a város szállodáiban regisztráltak névsorát felsoroló Idegenek és a személyes üzeneteket tartalmazó Szerkesztői üzenetek (11), Vasúti menetrend (10), az aktuális bemutatókat leíró, a városba látogató társulatok tagjait, fogadtatását bemutató, néha pletykákat, érdekességeket is közlő Színház (7), Felhívás előfizetésre címmel a 24-25-26. számban, Olvasóinkhoz! címmel az 50-51-52. számban az előfizetési felhívás (6), Apró hirdetések (3 alkalom: 32.,33.,50. szám), végül 1-1 alkalommal a 3. számban olvasható Lapzáráskor! és az utolsóban (52.) fellelhető Tudnivalók című rovat.
"A legszűkebb helyi és legfeljebb megyei érdekű közéleti problémák feletti vitatkozás volt a szépirodalmon kívül legkedveltebb olvasmánya a közönségnek." - fogalmaz már idézett városmonográfiájában Barbarits Lajos, a 1800-as évek végének újságírói gyakorlatát ismertetve. Országos politikával valóban nem foglalkozott a századfordulós helyi sajtó, a városi közügyek, a gazdasági fejlődés problémái kötötték le a fő publicisták figyelmét. Az 1900-as év 52 vezércikke közül 4 ünnepi írás (ebből három egyházi ünnep alkalmából: húsvét, halottak napja és karácsony, a negyedik pedig március 15-én született), kettő témája évfordulós megemlékezés: a 33. számban Ferenc József 70. születésnapját ünneplik, a 48-ban Vörösmarty Mihály születésének centenáriumára emlékeznek.
Ez utóbbi egyébként az 1900-as évfolyamban az egyetlen vezércikk, melynek címét grafikai elem, keret díszíti. A fennmaradó cikke zöme társadalmi-közéleti témájú: 31 publikáció sorolható e csoportba. Csak néhány jellemző cím: “Leányképző", “A tisztviselők sorsa", “A gyermekek halandósága", “Munka és társadalom", “A jegyzői kar regnálása". Gazdasági elemzésnek mondható 13 írás, például “A fogyasztás szövetkezése", “Hazai ipar - magyar ipar", “A honi ipar és a vidék", “Vidéki közraktáraink" című munkák. A vidék fejlesztése, a gazdasági egyesülések előmozdítása, a társadalmi-gazdasági elmaradottság ostorozása tartozott a cikkírók kedvenc témái közé. A tézis minden esetben vagy egy elmarasztalandó, vagy egy példaként bemutatható helyzet, kezdeményezés leírása, mint például a 25. szám A honi ipar és a vidék című írásában, Veritas álnévvel jelölve: "Budapest a szíve Magyarországnak. Legalább annak kellene lennie. A vidéki városokban építhettünk kaszárnyákat és fúrtunk artézi kutakat, ha jól viselték magukat, a vasúti állomást is kibővítettük és egy vagy több patikát engedélyeztünk nekik. Valójában azonban a vidéki városok anyagi jólétének emeléséért nem történt semmi, mialatt a főváros virágzott és fejlődött, valósággal amerikai arányokban." A cikk szerkezete egyszerű, jól követhető: a világos érvelést határozott szintézis zárja: "A mezőgazdaság intenzivitásának emelése, a vidéki városoknak ipari empóriumokká való átalakítása, és a székes főváros kereskedelmi életének modernebb alapokra fektetése: ez az, amitől függ az ország anyagi és kulturális fejlődése".
A Közlöny vezető publicistái rendkívül határozottan fejtik ki minden kérdésben véleményüket. Írásaikból határozott reformista elkötelezettség olvasható ki, ugyanakkor érződik véleményükből a szociális érzékenység, a kiszolgáltatottabb rétegekkel való szolidaritás, a kisipar, kiskereskedelem, az általános népművelés támogatása is. Ellenzik a korlátok nélküli szabad versenyt, fontosnak érzik a gazdasági élet központi szabályozását; a társadalmi problémák orvoslását a felvilágosító munka, a haladó ismeretek széles körű elterjesztése révén vélik megvalósíthatónak. Kulcsszavuk a reform. A város elfogadott, új költségvetéséről például így írnak a 47. szám címoldalán: "A városok hivatása nem merülhet ki a bürokratikus teendők naponkénti, egyhangú lemorzsolása által, de előrelátó tervezgetéssel, leleménnyel, új eszmék, reformok megindításával kell valósítania a jó közigazgatás feladatait. Az élet változatos mezejéről nem szabad félre vonulni a hivatalok négy fala közé, s poros akták között élettelen tevékenységben emészteni az erőket, de az élet maga legyen az az aktacsomó, mely a teendők iratait magában foglalja. Reméljük, hogy az új költségvetés terveinek kivitele is erős, életteljes munkával fog mihamarább megvalósulni." Sok esetben támadják kicsinyes, korlátolt döntéseikért, öncélú politizálásukért a helyi uralkodó osztályt, a város képviselőit, de lojálisak a nagypolgársággal és az arisztokráciával szemben. Jó példa erre a 33. számban megjelent, R.-monogrammal jelzett, a 70 éves Ferenc Józsefet köszöntő írás. "Fején ragyog a magyarok koronája, de fénye soha nem sötétíté el szeme előtt az alkotmányosság útját; emberek millióinak kormányzását tartja kezében, de erejének hatalma az igazság és szeretet útján igazgatott mindég. (...) Sok évig kutatta a legjobb eszközt népeinek boldogítására. Fiatal kora, helytelen tanácsok elfedték előtte az igazságot. Megérett; önálló vizsgálódásai világossá tették gondolkodását; felismerte a legjobbat, az örök igazságot: az alkotmány, a szabadság erejét és ezt a legjobbat, a legboldogítóbbat szó nélkül odaadta népeinek. (...) Születésének hetvenedik évfordulójánál feléje dobban a magyarok szíve. Nemcsak koronánk viselője, államiságunk képviselője, de feje is ő a mi nemzetünknek." A közvetlen (párt-) politizálástól a lap tartózkodik, s néhány alkalmat kivéve nemhogy az országos, de a megyei közügyek tárgyalását sem választja feladatául. Szakmai írásai is leginkább általános kérdéseket feszegetnek. Tipikusnak mondható e szempontból a 8. szám vezércikke, A verseny féke, mely a tisztességtelen verseny visszaszorítása érdekében emel szót. "Őrült reklámok, hazug felírások, tolakodó ajánlatok és örökös csalási szándék sorra szedik áldozataikat, megmételyezvén azt az egész foglalkozást, mely a nemzeti termelés egyik legfontosabb ága, a polgáriasultság leghitelesebb fokmérője és terjesztője." A cikkíró érvelése szerint Magyarországon éppen e tisztességtelen verseny az oka annak, hogy a kereskedelem nem tud kellő mértékben kibontakozni: a tanult fiatalok számára ugyanis nem képes kellően vonzó lenni ez a pálya, így nem jelenik meg benne az a tőke sem, melyet az arisztokrata, vagy dzsentri fiatalok esetleg mozgatni tudnának. A nem kellő műveltségű kereskedők révén pedig az egész szakma elsilányul. "Míg pld. Anglia ifjúsága az egész ó-klasszikai irodalmat a kis ujjában hordja és tanulmányai végeztével társul szegődik apja üzletébe. - Igen, mert nyugaton a kereskedelmet tisztelet és becsület illeti, mindenki előtt kidomborodik fontossága és tisztán domborodik ki; nálunk azonban kétes foglalkozásnak tekintik..." A "tanult és finomabb lelkű elemek" elmaradása nem csak a kereskedelem satnyulását, hanem egyéb szakmák - főleg a hivatalnoki pálya - telítődését hozza magával. "Íme a tisztességtelen verseny és általában a kereskedelem rossz iránya úgy idézi elő a nemzeti foglalkozások megoszlásának aránytalanságát, végletig vitt önzése nem jön segítségére a társadalomnak sem a hazai ipar fejlesztésében és hazafiatlansága nem lesz faktorává a nemzeti eszmék megvalósulásának."
A Zalai Közlöny által is támogatott nagykanizsai kis- és kézműipar a századforduló éveire hanyatlóban volt a feltörekvő gyáriparral szemben. Sörgyár, gőzmalom, téglagyár, kefegyár, szeszfinomító létesült ezekben az években, s az egy évtizeddel később, 1911-ben Nagykanizsán alakult Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének zalamegyei fiókja már 14 helyi iparvállalatot fogadhatott tagjai közé. A kisipar hanyatlásának megállítása ezzel szemben megoldhatatlan feladatnak tűnt. Az erőfeszítéseket lelkesen támogatta a Zalai Közlöny, mely - ne feledkezzünk el róla -, a helyi Ipartestület hivatalos lapja is volt. Az 1900-as év során mind a vezércikkek, mind a belső cikkek között több írás is kiemelt ügyként kezelte a tervezett helyi iparkiállítás megvalósítását. A kezdeményezésnek sok előzménye volt, a városban a 19. század utolsó évtizedeiben több alkalommal is rendeztek sikeres helyi - elsősorban kereskedelmi - kiállításokat. Az 1880-as években ezeken 6-700 látogató vett részt, sokan kimondottan erre az alkalomra érkeztek az ország más tájairól és külföldről.
Az 1900-as - végül meg nem valósult - ipari kiállítást a munkásképző egyesület kezdeményezte. A Közlöny erről a 26. számban számolt be először: "A helyi kiállításon résztvenni kívánó iparos tudja, hogy külső sikerekre kevésbé számíthat, valamiképp a nagyvállalkozó és gyáros sem nyomja el hatalmas fényűzéssel kiállított tárgyaival az ő szerény termékeit. De igen fontos a helyi kiállítás azért, mert az iparos saját fogyasztóival közvetlenebb kapcsolatba hozza, a meglevőket fokozza, képességeit és cikkeit velük megismerteti. És bizonyára ez az igazi iparpártolás, mely a maga egyszerű gyakorlatiasságában jobban, maradandóbban hat, mint a szépen megírott vezércikkek garmadája." Az újság javaslatai szerint az ilyen kiállításokat programszerűen kellene fejleszteni. Legnagyobb hasznát abban látnák, hogy a rendszeres megmutatkozás és elismerés nem csak az iparosok forgalmát növelné, de önbizalmukat is, márpedig erre talán jobban rászorulnak, mint a kismértékben emelkedő bevételre. "A közönség körében a jelzett önbizalom hiánynak megfelelőleg oly fokú kicsinylés kapott lábra, melyet még kisiparunk mai állapota sem indokol. És ez az állapot súlyos kihatással van a nehéz helyzetben sinlődő kézművesosztály anyagi helyzetére, mert a megrendelések elmaradásainak egyik forrása a kicsinylés, a bizalmatlanság" - figyelmeztet a cikkíró, Sugár Ignác.
A szervezést a Nagy-Kanizsai Általános Munkásképző Egyesület vállalta magára, céljaikról az újság 27. számában olvasható felhívás számol be: "Minden egyes kiállító is első sorban saját érdekében cselekszik, ha ezen kiállítást készítményeivel olykép gazdagítja, hogy a fogyasztó közönség a helyi ipar fejlettségéről és versenyképességéről kellő tájékozást nyerve, meggyőződjék, hogy teljesen felesleges egyes iparcikkeket az idegenből beszerezni. A helyi iparkiállítás első sorban is a helyi ipar fellendítését célozza, miért is reménylem, hogy úgy a kiállítók, mint a fogyasztó közönség egyaránt hazafias és polgári kötelességöknek fogják tartani ezen mozgalmat érdemleges támogatásban részesíteni." A kiállítás szervezése végül nagyon lassan indult. Egy hónappal később, a 30. számban olvashatunk egy tudósítást az Ipartestület értekezletéről, mely tárgyalta a kérdést: "Valóban megható volt az iparosok igyekezete, kik a kiállítás érdekében szinte könyörögve kérték Varga elnököt a rendkívüli közgyűlés egybehívására. Céljukat csak nagy nehezen érték el és másfélórai kapacitálás kellett hozzá, míg az elnök megígérte és ezt határozatba is foglalták, hogy egybehívja a gyűlést. Igaz ugyan, hogy először az elöljáróságnak kell összejönni, a mi elseje előtt nem történhetik, s az is igaz, hogy a rendkívüli közgyűlés elsejéhez két hét előtt nem jöhet össze, minthogy azt plakátírozni kell, a hirdetést meg kell fogalmazni, azután a nyomdába is el kell fáradni, de iparosaink örömmel hagyták el a gyűlés színhelyét, örülve annak, hogy hogy ezt az eredményt is sikerült kivívniok. A gyűlés este 10 órakor ért véget." - fogalmaz kissé gúnyosan az újságíró. A gúny a későbbiekben sem marad el: ismét egy hónappal később, a 35. számban már "A megfeneklett iparkiállítás" cím kerül a lap első oldalára, bíráló megjegyzésekkel illetve a kiállítást megakadályozó ipartestületi vezetőket. "Hogy az Ipartestület vezetősége feladata magaslatán nem áll, az bizonyos. Mert minden akciót ellenezni, minden haladásnak útját állni, a hírlaptudósítókat a közgyűlésekből kitiltani, ezek olyan cselekedetek, melyekre a copfos boxerek is képesek. De ezekért a tarthatatlan állapotokért az iparosok, ha nem is menthetők fel teljesen, nem is vádolhatók érte. Mert az iparosok zöme híve a haladásnak és ellensége ama maradi hivatalnokoknak. Az iparosok ezen töredékét munkájukban segíteni kell. Ébren kell tartani fontos szerepük tudatát, összetartásra kell őket buzdítani és vissza kell adni a nagykanizsai iparosoknak azt a szerepkört, melyet ezelőtt 30 évvel a városban betöltöttek. (...) A polgárok zömét itt az a 400 önálló iparos képezi, aki ezt a várost lakja. Ez a 400 ember olyan tényező, aki érezhető legyen a város minden vállalkozásában, érezhető legyen a közigazgatási hivatalnokok megválasztásánál is. Ezt a 400 embert képessé kell tenni arra, hogy óhajuknak kifejezést adhassanak minden alkalommal, mert ők is a város adózó polgárai ép úgy, mint a lateiner elem. Szóval minden alkalommal érvényesíteni akarjuk elvünket, amelyet már annyiszor hangoztattunk lapunkban és ez az elv: tiszteljétek az iparost." A kiállítás végleg meghiúsult, a több hónapon át tartó vitát a 44. számban zárta le a szerkesztő: "...a helyi szakkiállítások nem pompázni valók, de a szakma érdekeinek, képviselőik jólétének előmozdítására. Régi dolgok ezek, de az Ipartestület előtt ma is ismeretlenek. Nem is azért mondottuk el, mintha tán reményünk volna ahhoz, hogy velük az Ipartestületet más határozatra bírjuk. Merész vállalkozás volna ez, és hiábavaló. Mert nagy csoda, ha a kopf új eszmét felvesz, de még is előfordul. De hogy elfelejtett eszmét ismét elővegyen, az lehetetlenség. Az Ipartestület a kiállítás rendezésén többé nem fogja törni a fejét, legalább addig nem, amíg azok állanak élén, a kik ma, amíg az a szellem uralja, mely manapság. És ez az oka, hogy búcsút is veszünk a közönség nevében a kanizsai iparkiállítástól, mely mint eszme, megszületett, egy ideig vergődött, 6 hónapon át foglalkoztatta a sajtót és a közönséget és végre hat hónapi hánykolódás után az Ipartestület karjai közt kiadta lelkét."
A konkrét helyi gazdasági ügyek felkarolása mellett az általános társadalmi kérdések feldolgozása nyomán született a Zalai Közlöny legtöbb publicisztikája. A nagykanizsai állami elemi népiskola megnyitásáról írt tudósításuk mellett például a 2. számban kapott helyett "A népoktatásügy" című vezércikk, mely az év összes vezető írása közül szinte a legelkötelezettebb a szegényebb osztályok felemelése, a középfokú oktatás kiterjesztése mellett. Szóhasználatából kiérződik a korai szocialista ideológia: "A gazdasági és társadalmi harc már az iskolánál, az oktatás legalsóbb részénél talán nemcsak kezdődik, hanem el is dől. Már ekkor megvan pecsételve a tömeg sorsa, a társadalomban való elhelyezkedés. Már az iskola állítja föl azokat a gátakat, melyeket átugrani nem bír, a melyek tehát a társadalom más osztályaitól elhatárolják." A cikkíró álláspontja szerint az iskola hivatott arra, hogy kiegyenlítse a társadalmi különbségeket, ugyanakkor az aktuális iskolarendszer éppen ellenkezőleg hat: míg a népiskolákba a tankötelesek közel 80 százaléka jár, addig középiskolába e csoportnak mindössze kettő százaléka kerül. Következtetésként nem azt vonja le, hogy lehetővé kell tenni a szegényebb sorsú gyerekek továbbjutását a középiskolákba, hanem azt, hogy emelni kell az elemi oktatás szintjét, mivel a legnagyobb tömegek számára ez az utolsó szervezett oktatási forma, melyben részt vesznek. "A társadalmi békének egyik legbiztosabb eszköze az iskola, de ennek az eszköznek olyannak kell lenni, hogy annak használata ne nehezíttessék meg senki számára, sőt megkönnyíttessék. Az iskola nem lehet egyes rétegek erőssége, hatalmi pozíciójának bevehetetlen sziklavára, de ellenkezőleg emelője és fejlesztője a társadalom minden rétegének, a békés és helyes elrendezésnek."
Ugyanebben a lapszámban az állami elemi iskola megnyitásáról szóló írás érdekes, ám tipikus példája a lapban sokszor tapasztalható műfaji keveredésnek. A Wlassits miniszter levelét is szó szerint közlő, rendkívül részletes tudósítás publicisztikai bevezetővel, a városi-községi népiskolák államosításának méltatásával kezdődik: "Ezen átadás azonban nem rombolás vagy pusztítás volt, hanem ellenkezőleg állandó védelme a népnevelés ügyének, azért, hogy az megmaradjon Nagy-Kanizsán mint büszke védvára a magyar hazának. Remélhető, hogy az államosítás szelleme nemsokára tovább terjeszti áldásos munkáját és állami kezelésbe megyen át a helybeli polgári fiú és leányiskola is. A város közönsége már rég elhatározta, hogy az államosítás eszméje és annak keresztülvitele mellett foglal állást." A bevezetőt követően hosszú beszámoló következik az ünnepélyről, nem feledkezve meg a legapróbb részletek hű tolmácsolásáról sem: "A kir. tanfelügyelő ezután bemutatja a közoktatásügyi miniszter rendeletét az államosítás ügyében és felhívja a gondnokságot a hivatali eskü letételére. Közpályájának legszebb percei közé sorolja a pillanatot, mondja a tanfelügyelő, amikor a gondnokság esküjét fogadja. Ő mindenkor hű szövetségese lesz a gondnokságnak. Ezután a kinevezett 36 tanító és tanítónő tette le az esküt. Itt megjegyzi a tanfelügyelő, a kép a régi, csak a keret új. Tekintsék őt atyának és működjék mindenki lelkiismerete szerint."
Oktatási kérdésekkel a vezércikkek közül 5, a belső cikkek közül további 6 foglalkozott az év során: ez a közel 10 százalékos arány a téma kiemelt fontosságát mutatja. Emeljük ki közülük, például a 35. szám címoldalas írását ("A tanév elején"), melyben újra a már idézett gondolatot olvashatjuk az oktatás demokratizálásáról, illetve az oktatott ismeretek avultságáról. "A mi középiskolánk igen diákos, mintha csak kispapokat akarnánk nevelni valamennyi növendékből. Ez a diákosság aztán még az egyetemek egyes fakultásaira is átmegy. Hisz a jogi karon alapvető tudománynak van elfogadva a római jog instituciói és a pandekták, valamint az egyházjog. ezek is mind a középkori diákos műveltség ébrentartói. anakronizmusok a mi kultúránkban. Az egyetlen műegyetemünk és néhány alsófokú ipar- és kereskedelmi iskolánk, valamint gazdasági tanintézeteink képviselik a modernséget a magyarországi középső iskolai rendszerben, de ezek az iskolák meg túlnyomólag szakképzettséget nyújtanak és nem általános műveltséget."
Összegezve megállapítható, hogy a 39. évfolyamát élő Zalai Közlöny publicisztikai írásaiban elsődlegesen a térség fejlődését és e fejlődés eredményeinek arányos eloszlását szorgalmazta. Nagykanizsa vidéki jellegéből - és e vidékiség összes hátrányát érezve - támogattak mindenféle decentralizációt, legyen szó oktatásról, kereskedelemről vagy ipartelepítésről. Újságírói hittek a sajtó mozgósító-felvilágosító erejében s képesek is voltak azt hatékonyan alkalmazni törzsközönségük, a vidéki iparos- és kereskedőréteg érdekében. Írásaikban modern eszmékkel, felvilágosult gondolatokkal találkozhatunk, folyamatosan alkalmazták az országos és helyi példák közötti összehasonlítást. A fennálló hatalommal szembeni lojalitásuk ellenére tisztában voltak a közszereplés, a közvélemény alakításának jelentőségével, s a maguk eszközeivel képesek voltak esetenként szembe is szállni a társadalmi haladást - vagy éppen magát a sajtót - korlátozó erőkkel.
"Összesen nincs száz esztendeje annak, hogy egy francia faktor először húzta meg azt a nevezetes vonalat, mely a lap politikai részét a könnyű olvasmányoktól elválasztja. (...) ...a tárcát megöli a túlságos komolyság, a nagyképűség, a színek szürke és tarkaság nélküli mivolta. A tárcában mindig kell lennie valaminek a pezsgő finom gyöngyözéséből, s abból a diszkrét mámorból, mely a Champagne nemes nedűjének a nyomában jár." - fogalmazott Szomaházy István 1893-ban, az újságírásról megjelentetett könyvében. A századforduló idejére a tárca már afféle gyűjtőfogalommá vált: tartalmazhatott minden, nem-politikai jellegű írást. A lapok - és talán olvasóik is - elsődlegesen az irodalmi műfajokat kedvelték: elbeszéléseket, életképeket közöltek e rovatban. Irodalmi műfajok a Zalai Közlönyben is elsősorban a Tárca - egyes esetekben Tárcza - rovatban jelentek meg. A tárca mindig a címlapon, az oldal alsó harmadán helyezkedett el, dupla léniával elkülönítve a felette álló cikkektől. Rajzot, képet soha nem tartalmazott, ám címében sok esetben díszbetűk, grafikai elemek jelentek meg. A rovat a legtöbb esetben a második oldalon folytatódott, terjedelme nem kötött. Az is gyakran előfordult, hogy nem egy, hanem kettő, néha három írással találkozunk, köztük versekkel, rövid novellákkal, életképekkel, útleírásokkal, anekdotákkal. Az év során verset összesen nyolc alkalommal közöltek a rovatban, ezek kivételével lírai műveket a Közlöny nem jelentetett meg. A publikált művek színvonala erősen különböző. Találunk köztük alkalmi bökverset, ünnepi alkalomra írt költeményt, vagy emlékverset. Irodalmi jelentőségük csekély, szerzőik többnyire helybéliek.
Nem csak a versekre, hanem a rovat egészére jellemző a helyi szerzők foglalkoztatása, s ez a legtöbb esetben az irodalmi érték vitathatósága mellett helyi dokumentum-értéket ad a megjelent írásoknak. A novellák, életképek zalai helyszíneken, közismert, vagy tipikus szereplők közt játszódnak. A tömegkultúra korai szakaszát tükrözik ezek az írások, mikor a kulturális termék termelői és fogyasztói csoportja nem vált végletesen ketté, így napi olvasmányai fogyasztása közben is saját környezete életminőségéről, erkölcsi elveiről, szokásairól kapott információkat az újságot kézbe vevő polgár. A novellisták a legtöbb esetben nem is próbálkoztak azzal, hogy mindennapi életüktől elütő világot teremtsenek írásaikban. "A zene szól, a párok keringenek s ő Tivi karján. Bódító érzés száll le rá s önkéntelen ráhajtja fejét a kadet vállára. S ott feledi. És keringenek sokáig, lázas bágyadsággal, pihegő kebellel, le-lecsukló pillákkal, elfeledve mindent. (...) Felriad hirtelen s tekintetével ara néz, a honnan anyuska figyelmes szemekkel nézi. És úgy látja, hogy anyuska épen feléje néz. Szigorú az arca. Összerezzen és elpirul, de azért tovább kering." A tárcák zöme romantikus helyi bálokon, zalai falusi kúriákban vagy a kanizsai utcákon és kávéházakban játszódik. Témaválasztásuk egyszerű: többségükben szerelmi és humoros történeteket olvashatunk. Számunkra ma már ezek a szövegek a legfontosabbak, hiszen a korabeli Nagykanizsa olyan közismert embereit, anekdotáit mutatják be, melyeket máshogy nem őrzött volna meg a városi folklór. Idézzünk néhány részletet ezekből a történetekből. "Hideg téli este volt: nagy fényes csillagok rezegtek a sötétkék égen. Gyöngyösi Muki meleg bundába göngyölgette magát, arcára húzta a prémgallért és nagyon boldog volt, mert ő volt a kenderesei kaszinóban rendezendő táncvigalom egyik vállszalagos rendezője ma este. Ő volt a kenderesi ifjúság legdelibb, legkiválóbb tagja. (...) Juliska szíve, gondolata azonban nem Gyöngyösi Muki körül járt, hanem künn a tengelyesi kasznárlak körül. Ott volt Várnai Feri, a délceg 25 éves ellenőr, akiért szíve felemelkedett és kirebbent a táncteremből, honnan Várnai Feri ma este hiányzott, mert a vindornyai pusztán olajos pogácsát kellett a göbölyök számára kiosztani."; "Eszembe jut egy nem is oly régi történet, melynek hőse Máninger úr ma is egyik legszebb élő ereklyéje Nagykanizsának. Máninger urambátyám kora reggel ballábát kitevén az ágyból, felöltözés után jó paprikás szalonnát reggelizvén, puskáját vállára vetve, mert az idő alkalmatosnak mutatkozott, elment vadászni. Deres hideg novemberi nap volt. A jóféle körtepálinka bár forrott a vadász gyomrában, mégis vacogott a foga. Hosszú gyaloglás után a vadásznak megtöltvén puskáját, szemlélni és fülelni kezdett. Egyszerre meglát egy szürke mezei nyulat futni. Máninger uram fölkapja puskáját, lő, s egyszerre hanyatt esik a négylábú szörnyeteg. Örömmel szalad oda. Akkor látja, hogy vérében fetrengve utolsó sóhaját halkan súgja az őszi szélnek egy haldokló ... macska." Ez utóbbi elbeszélés - némely nyelvi pongyolasága mellett - a humoros anekdotázáson túl az ízes káromkodás, vagy talán fogalmazhatunk úgy: a kulturált szitkozódás titkaiba is beavatja olvasóját: "De azt a szörnyeteg, bagolyfejű, rezes orrú, görbelábú, fecskefarkú, spenóton meghizlalt, 48-ban kikergetett, ókulás fűzfán fütyülő, jégen kopogó, lovon jajgató, cinegetalpú, kifényesített láncos lobogós ragyogó csillagát annak az akasztófáravaló németnek, ki először macskát hozott Kanizsára!" - fakad ki Máninger úr a szerencsétlen vadászzsákmány felett.
Érdekes, mai közlésre is méltó anekdotát olvashatunk a török időkből a 34. számban, Vajdai Szabó Istvántól, Napkeleti kincsek címmel. Azt a kort idézi, mikor török-magyar viszonylagos békességben élt - legalábbis az utókor szerint. "Ezerötszáz-ötvennégyben történt, hogy a Ramazán ünnepek után való héten Achmed Bundzsur kaposvári basa egy kis pipaszóra invitálta meg Macskássy uramat, a kanizsai vár vitéz kapitányát. Ezt az úri meghívást visszautasítani annyival inkább nem lehetett, mert a kopasz fejű pogány nagyon is érzékeny volt és ha egyszer haragra lobbant, jaj lett annak a hitetlen gyaurnak, a kire a fogát csikorgatta. Macskássy uram is azt üzente tehát vissza a becsületes csausztól, hogy alázattal tisztelteti a fényes ábrázatú basát, a Ramazán ünnepek után való kedden parancsa szerint megjelenik Kaposváron, ha a - felesége megengedi... Mert azt tudni kell, hogy a kanizsai vár vitéz kapitánya jobban félt a saját oldalbordájától, mint a legmérgesebb kutyafejű tatár-csordától."
A romantikus elbeszélések stílusát idéző történetek mellett gyakran találkozunk egyszerűbb fogalmazású városi anekdotákkal is, mint például a 6. számban a "Buzády Bódi" című emlékezés Halis István tollából. Külön érdekessége, hogy a történet egyik szereplője a Közlöny volt szerkesztője, Bátorfi Lajos: "Kerek, piros arcú ember volt Buzády Bódi; szakasztott mása Neufeld Ödön idevaló borkereskedőnek. Valamikor Buzády Bódi neve egyjelentésű volt a vidámsággal és a jókedvvel. Jobban szeretett mulatni, mint búslakodni. Emellett talpig ember volt ő, kinek érző szíve az igazságért dobogott. (...) Tizennyolc év előtt július elsején, mint vőfél Langvizen voltam Buzády Bódival. (...) Langvízre én egy kocsin mentem Bátorfival, kinek Emma leánya a koszorús lányok egyike volt. Megegyeztünk, hogy másnap korán visszajövünk és vigadozva eltöltjük a napot Bátorfi szőlőjében. Tudván, hogy a lakodalmas házból szöknünk kell, mert máskép el nem eresztenek, tervünket titokban tartottuk." Az óvatosság szükséges volt, ám a szökni készülő csapat így is mulatságos kalandokba keveredett, mikor egy borgőzös rokon egy rozsdás karddal megpróbálta őket visszatartani. "Egyszerre csak hirtelen odaugrik Buzády és mielőtt a fegyveres ember eszmélhetett volna, körülnyalábolja s mint valami macskakölyköt, csodálatos könnyedséggel felemeli s az ágyra helyezi. Szíves gazdánk menekedni akart, de kárba veszett minden törekvése: Buzády karjaiból nem lehetett megszökni." Az anekdota szerzője - és valószínű, hogy közönsége is - rendkívül fontosnak tartja a hitelességet, a pontos adatokat. Például mikor arról ír, hogy a sikeres szökés után végre elérték Bátorfi szőlejét, zárójelben szükségesnek tartja hozzátenni: "Sokan azt tartják Bátorfi volt szőlőbirtokának, mely jelenleg Hikádi István postatiszté, holott ez a birtok Katicának, Bátorfi gazdaasszonyának volt tulajdona. Ezt a körülményt azért részletezem, mert a kanizsaiak erősen kultiválják a kiváló embereik iránt való kegyeletet és félni lehet, mikép buzgóságukban más hajlékot jelölnek meg Bátorfié gyanánt."
A történeti anekdoták mellett néhány irodalmi elemzéssel, vagy elméleti, társadalmi-erkölcsi kérdés elemzésével is találkozhatunk a tárcaírások között. Haller Jenő a 39. számban például arra keresi a választ, hogy létezik-e a plátói szerelem? "A parasztban is van ideálizmus, az úrban is; de - sajnos - a modern viszonyok chaméleonszerű, gyors változatosságánál és átváltozásánál fogva kezd a statusquo átalakulni, - magyarul: a két állapotban bizonyos tekintetben és bizonyos fokig reciprocitás állott be. Eddig úgy voltak meggyőződve az írók és más lélekbúvárok, hogy csak az intelligens elementumokban van meg - bár csak relátive is - a plátói szerelem, ellenben a pórnak, hogy úgy fejezzem ki magam: nem volt meg az érzéke hozzá; s azok a parasztok, a kik Tóth, Szigethy, Csepreghy, Géry és egyéb népszínmű-írók műveiben pitvarolnak, - csak eszményített, vagy éppen perverzus helyzetükből kifolyólag tudnak önzéstelenül, igazán, sőt esztétikailag szépen is... szeretni. De most, a mai félszeg társadalmi nevelés következtében odáig jutottunk el, hogy az úr-féle sem ösmeri már ezt a szerelmet."
Még vicceket is közölt néha a lap tárcarovata: frappáns, kiforgatott közmondások mellett a 22. számban például anyósvicceket olvashatunk ("Az anyósom nyelvét kívülem csak az orvosunk s az is csak felületesen ismeri."). Összességében friss, érdekes olvasnivalót kínált tehát közönségének a rovat, s ami rendkívül fontos: itt is figyeltek a szerkesztők az olvasóközönség igényeire, a helyi szerzők pártolására.
A vidéki városokban megjelenő legtöbb laphoz hasonlóan a Zalai Közlöny is rendkívül fontosnak tartotta a színházi kultúrát, úgy is, mint a művelődés, úgy is, mint a szórakozás elemét. Nagykanizsán a századforduló éveiben nem volt állandó színház, így a lap színirovata csak egy szűk idényre, a vándorszínészek itt-tartózkodásának idejére korlátozódott. Az év során így hét alkalommal jelentkezett a Színház című rovat, a közölt szövegek java része tudósítás az előadásokról, esetleg a színházi élet más eseményeiről. Márkus Emília egyik tavaszi fellépéséről például így tudósítottak: "...a 'Kaméliás hölgy' került színre, olyan darab, melynek irányzata a tartuffeskedő, szemforgató mamáknak nem tetszik ugyan, de a darab még sem került le a színházak műsoráról, mint oly számos erkölcsös, de nagyon is unalmas darab. Márkus Emília sok oldalú, finom és változatos művészete elfeledtette velünk a 'Kaméliás hölgy' elnéző morálját, melyen a filisztéusok meg szoktak ütközni, akik Margitnak nem bocsátanak meg - mióta a lex Heintze megbukott. A művésznő elragadó volt a fájdalom jeleneteiben, a szívjóság megnyilatkozásában és a viszontlátás feletti örömkifejezésben. Alkalma volt színpompás toaletteket bemutatni, melyek a hölgyközönség nagy tetszését vívták ki. Virágcsokrokban és koszorúkban sem volt hiány." A közönség szerette a színészeket, s ennek a vonzalomnak a sajtó is igyekezett megfelelni: a színházi rovat tudósításai az egész hetet felölelték, s bár a lap szombaton jelent meg, részletes beszámolót közöltek az előző lapzárta (csütörtök) óta lezajlott előadásokról. A tudósításokon érződik a törekvés a kritikai hang kialakítására, a bíráló észrevételek azonban inkább a cselekményre, kis mértékben a játék stílusára vonatkoznak csak. Az előadásokról közölt írások így sok esetben átmenetet mutatnak a tudósítás és a publicisztika (kritika) között. "A keddi darab Herceg Ferenc újabb művei közül való, 'Az első vihar'-t Kövy Kornél választotta jutalomjátékául. A műben érzik a Herceg Ferenc eleganciája és friss poezise, de több benne a reflexis mint a cselekmény, és ezért untatott is. A szereplők pedig élénken és ambícióval játszottak. Kövy Kornél (Olga) nagyon helyes felfogással alakította az élnivágyó szívbajos asszonyt."
A publicisztikai műfajokhoz kell sorolnunk az Irodalom című rovat írásait is. Az itt megjelenő szövegek többnyire egyszerű könyv- vagy folyóirat-ismertetések, az esetek többségében kritikai észrevétel, vagy akár csak személyes hangvétel nélkül. A publicisztikákhoz sorolás talán inkább csak megelőlegezett: ezekből a - sokszor fizetett - közleményekből alakult ki a későbbi évek kritikai irodalma.
Wajdits kiadói tevékenysége nyomán több olyan szerzővel találkozhatunk a megjelentetett könyvek címlapjait olvasva, akik hosszabb-rövidebb ideig rendszeresen publikáltak a Zalai Közlönyben. Amellett, hogy fontosnak vélve a helyi közönség igényeit és ízlését, igyekezett helyi szerzőket felkutatni az olvasmányokat kedvelő polgárság számára, azt is feltételezhetjük, hogy ilyen módon is próbálta magához kötni jól bevált szerkesztőit és cikkíróit, felkínálva számukra az alkalmi megjelenés, az alkalmi bevétel lehetőségét. Az irodalmi rovat rendszeresen közölte a munkatársak szépírói próbálkozásáról szóló híreket, még akkor is, ha a kiadó nem ő, hanem a város rivális nyomdásza, Fischel. "Lépten nyomon. Tehetséges munkatársunk, Maros Bódog e címen egy kötet elbeszélést tesz közzé. Mutatványul adjuk olvasóinknak mai számunkban a 'Táncképek' című tárcát. Harmatos, friss és szellemes tárcáit olvasóink ismerik. Nemcsak a szellemes invenció vonzza az olvasót ezekben az apróságokban, hanem a tanulságos reflexiók is lekötik figyelmét, néha a pajkos, de sohse sértő gúny csillan meg egy-egy elbeszélésben és nem kell messzire futnunk, hogy magunkhoz hasonló alakokat találjunk. A könyv Fischl Fülöp kiadványa. Ára 2 korona. Előfizetéseket elfogad a kiadóhivatalunk is."
Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy Wajdits a lapkiadás mellett könyvkereskedéssel is foglalkozott: saját újságjában ingyen hirdette a kereskedésben kapható legfrissebb folyóiratokat és könyveket. "A Skorpió. Regény. A kik megszokták, hogy a kiváló francia regényíró: Marcel Prévost regényeiben a budoir-történetek érdekes, gyakran mysztikus epizódjaival találkozzanak, azok meglepetve, de annál nagyobb elragadtatással fogják olvasni a most megjelent kötetet, mert ennek millieu-je nem a francia előkelőségek társadalmi élete, hanem a kolostorok rideg fala, hol annyi a titokszerűség és a hol a levegő is fojtóbb, mint künn a derűs nagyvilágban. E mű, melynek címlapja az imádkozó jezsuitával és a skorpió-szerű női fejjel mintegy betekintést enged a regényvilágba, Sasch és Pollák könyvkereskedésében - Budapest, Andrássy-út 37. - jelent meg és bár 17 ívre terjed, ára csak 1 frt." Ne fogjuk fel azonban kizárólag reklámnak a közleményeket, hiszen ha figyelembe vesszük a rovat összes előfordulásának számát (31), láthatjuk, hogy mekkora figyelmet szentelt a kiadó e közleményeknek. A 31 megjelenés alatt hírt adott 60-70 új könyvről és számtalan folyóiratról, tehát ezzel is nagymértékben hozzájárult a térségben az irodalmi műveltség terjesztéséhez.
A kor színvonalának megfelelő, rendkívül részletes és terjedelmes volt a Zalai Közlöny hírszolgáltatása az 1900-as évben. A Hírek rovat a 2-3. oldal felét, összességében a lap írásos felületének egyharmadát foglalta el, számonként 15-20 címet közölve. A közölt írásokban azonban a híreken kívül részletes tudósításokat, rövid kommentárokat, hivatalos közleményeket, piaci és menetrendi információkat, néha fizetett közléseket is találunk, műfajilag tehát meglehetősen vegyes képet mutat a rovat. A hírek minden esetben címet kaptak, a rovatban azonban címmel együtt - a ma is sokszor előforduló gyakorlathoz hasonlóan -, úgynevezett mínuszos hírként szerepelnek, a címet mindössze a betű megvastagítása jelzi. A cím többnyire egy-kétszavas ("Házasság. Névváltozások. Miniszteri megbízatás. Jégzajlás áldozata."), más esetekben - mikor egy-egy szóval nehéz lenne megfogalmazni a hír lényegét -, az első mondat kezdő szavait emelik ki a szöveg címeként ("A nagykanizsai első magyar asztaltársaság f. évi december hó 23-án tartotta a szokásos ruha kiosztást...").
A századvég, az "újságírás patriarchális korszakának" hírszolgáltatásában
Barbarits Lajos szerint még nem volt ritkaság az efféle közlemény: "Öngyilkosság. Mint halljuk, az egyik szomszéd községben egy gabonakereskedő öngyilkossági szándékkal mellbe lőtte magát." A tárgyalt időszakban már igencsak ritkák az ennyire pontatlan, minden lényeges információt nélkülöző "hírek". Igaz, a Zalai Közlöny szerkesztőinek figyelme is főleg a személyi hírek felé irányul, s azonos teret kap egy leány öngyilkossági kísérlete egy városi ifjú megyei, netán országos hivatali kinevezésével. ("Vízbefúlt kisgyermek. Horváth János kiskanizsai lakós május 26-án az udvarban beszélgetésbe merült, mialatt két és fél éves Gyula nevű fia az utcaajtón kiment és a ház előtti vízzel telt árokba bukott. Mire észrevették, már megfulladt." "Előléptetés. A király Wéber károly nagykanizsai törvényszéki bírót a VII. fizetési rangfokozatba léptette elő.") Előszeretettel közöltek ekkoriban is verekedésekről, rablásokról, rendőrségi ügyekről szóló jelentéseket, melyek közé jócskán keveredett egyszerű pletyka is. ("A 'Balatonvidék' írja, hogy Görgei Artur tábornok e hónap elején Balaton Berényben járt és a víz partján épült új vendéglőben - állítólag - lakást is bérelt, hogy a nyári évadot a gyorsan fellendülő fürdőhelyen tölthesse.") Hogy mely közlések tartozhattak a pletykák közé, arra talán az információ feldolgozottsága alapján következtethetünk: míg a személyi hírek többségére jellemző, hogy az érintett személyeket a lehető legpontosabban megnevezik, azonosítják ("Kukecz János, kinek az úgynevezett négyházzal átellen szatócs és hentesüzlete volt, folyó hó 6-án reggel nem csak agyonlőtte, hanem fel is akasztotta magát."), addig néhány esetben - például a 2. számban, melyben előző az idézet is olvasható - az érintettek minimális azonosíthatósága is hiányzik: "Újév napján este több baka megtámadott az utcán néhány helybéli mészáros segédet, kik az oldalfegyvereikkel hadonászó katonák elől egy házba menekültek."). A nagyarányú gyermekhalandóság, az erőszakos bűncselekmények magas száma is napi témát adott a híreket gyűjtő újságíróknak ("Megmér-gezte magát. Horváth Juliska betegápolónő f. hó 26-án délután morfiummal megmérgezte magát. A leány, aki nagyfokú idegességben szenvedett, nem tudott megviaskodni a szerelmi bánattal, mely lelkét pusztította. Egy őrizetlen pillanatban nagy adag morfiumot vett be. holtan találták meg az ágyban. Holttestét elszállították a róm. kath. temető hullaházába.")
A Közlöny hírrovata afféle társasági fórumként is funkcionált, itt kaptak helyet a különböző társasági eseményekről szóló beszámolók, legyen az bál, irodalmi felolvasóest vagy éppen egy közismert polgár temetése. Tudósításaikra az aprólékosság, a részletek, körülmények hű felsorolása a jellemző. Rendre közölték az eseményeken megjelentek névsorát, vagy temetési hírek esetében azt is, hogy kik, milyen sorrendben helyezték el koszorúikat az elhunyt ravatalánál. ("Halálozások. ... Az Inkey család egyik legidősebb tagja, idősebb pallini báró Inkey József, a főrendiház örökös tagja, m. hó 26-án életének 88. évében Iháros-Berényben elhunyt. A holttest délelőtt 10 órakor átszállíttatott az ihárosi plébánia templomba. A díszérckoporsó az impozáns pálmákkal körülvett ravatalra helyeztetett és hat magyar díszruhába öltözött őr által őriztetett. M. hó 29-én déli 12 órakor helyeztetett a családi sírboltba örök nyugalomra. A temetkezést az első nagy-kanizsai temetkezési vállalat rendezte. Koszorúkat tettek a ravatalra: 1. Ernst Mariska Plener. 2. Az iháros-berényi evang. egyházközség hálája jeléül jótevőjének. 3. A nemes lelkű emberbarátnak hálás kegyelettel Fesslehofer család. 4. Hálás unokái: Józsi, Neszi, Pál, Pista. 5. Felejthetetlen jó urunknak, hálás kegyelettel az uradalmi tisztség. ... 18. tarnócai grf. Szécsenyi Ferenc."). A gyászjelentések között mindig megkülönböztetett figyelemmel kezelték a volt 48-as honvédekről szóló híreket ("Nagy idők tanúja. Egy régi 48-as honvédet, Mészáros Pált helyezték örök nyugalomra f. hó 28-án. 74 éves koráig munkabíró ember volt és a Weiser cég gépgyárában mint vasesztergályos dolgozott. A szabadságharc alatt számos csatában vett részt mint honvéd, soha nem kérkedett vele, csendes rezignációban végezte dolgát, mint veterán munkás, míg végre most berukkolt a nagy Ármádiába."). Előkelő helyet foglaltak el a személyi hírek között a névmagyarosítások, szinte minden számban találunk egy ehhez hasonlót: "Névmagyarosítás. Schwartz Zoltán felső kereskedelmi iskolai tanuló vezetéknevét belügyminiszteri engedéllyel Somlyó-ra változtatta". Az idézetben olvasható Schwartz Zoltán később valóban Somlyó néven vált ismert költővé - fiával, Somlyó Györggyel együtt.
A rovatban szereplő hírek, tudósítások a megye egész területéről érkeztek, jóval szélesebb körből, mint amekkorából a publicisták nyerték információikat. Feltételezhető hát, hogy a helyi szerkesztőség körül kialakult állandó szerzőgárda mellett a lap kiterjedt sajtólevelező-körrel is rendelkezett. A híradások ugyanakkor esetlegesek: nem lehet rendszert találni abban, hogy mikor csak a szenzációs bűntény, s mikor a jelentéktelennek tűnő esemény beszámolója jelenik meg Csáktornyáról vagy Zalaegerszegről a nagykanizsai újságban ("A novaiak a vasútért. Nova és vidékének lakossága a legutóbbi törvényhatósági bizottsági közgyűléshez kérvényt nyújtott be az iránt, hogy Zala-Lövő kiindulási ponttal Rédics, vagy Csömödér irányában tervezett vasút Nova érintésével építtessék ki. Az érdekeltség a legmesszebb menő áldozatokra késznek nyilatkozott: maga gr. Batthyány Zsigmond, a novai uradalom tulajdonosa, a vasút segélyezésére 100.000 koronát ajánlott fel. Fájdalom, hogy minden áldozatkészség dacára is a novai vasút még csak a messze jövő reménye.").
Nem ritkák a hírek között elbújtatott reklámok sem. Általában könyvújdonságokra, különféle előadásokra, belépődíjas rendezvényekre hívják fel ily módon a figyelmet. Egyik legötletesebb megoldását a reklám ilyen álcázásának talán a 8. számban találhatjuk: "Mi újság? Hogy a város már kétszer választott mérnököt - és még sincs mérnöke a városnak, az nem újság! Hogy az idei farsangban 50 %-kal többen kötöttek házasságot, mint tavaly, az sem újság! Hogy a szépítő egyesület minden mást tesz, csak a város szépítésén nem fáradozik, az nem újság; hogy a virágok királynéjáról elnevezett utcában száraz lábbal nem lehet végig menni, az nem újság; hogy a város az alappal rendelkező színházat nem építteti, az nem újság; hogy a f. évi február hóban öt ikrek születtek ebben a városban, az nem újság, hanem igenis az már újság, hogy az Irodalmi és Művészeti kör által rendezendő húshagyókeddi dal-estélye iránti érdeklődés oly nagymérvű, hogy belépő jegyet már csak protekcióval lehet kapni; ezen érdeklődést a köztudomású rendkívül élvdús változatossággal összeállított műsor idézte elő."
100 éves távlatból olvasva a Zalai Közlöny hírrovatát, legérdekesebbnek azok a szövegek tűnnek, melyek - csakúgy, mint a tárcák esetében - a korabeli városi élet apró eseményeit dolgozzák fel, megannyi anekdota kiindulópontjául szolgálva. Néhány történetben mintha megállt volna az idő, szereplői akár "A helység kalapácsá"-ból is előléphettek volna: "Vasárnapi bevert fejek. A múlt hétfői országos vásár nem volt valami nagyforgalmú, de azért akadtak áldomásivások. Néhány kiskanizsai atyafi a Szt.Györgyvári téren levő Bayer Gyula féle korcsmában csillapította szomját. Jámbor József feleségestől volt ott, ezt a jámbor asszonyt összeszólalkozás közben Horvát Juda László arcul ütötte erre aztán a férj sem volt rest és neje védelmére kelve úgy teremtette fejbe Juda Lacit egy literes üveggel, hogy ezt rögtön elöntötte a vér. Ez meg hamarjában felkapott egy jókora tégladarabot és avval ütött léket Jámbor József fején. Véres fejjel vezették le őket a rendőrségre, hol a két városi orvos a kemény fejeket bevarrta és bepólyázta. Innét aztán Horvát Juda Lászlót be kellett szállítani a kórházba, Jámbor pedig feldagadt képű feleségével hazament." Vagy egy másik verekedős történet a parasztvilágból: "Kiskanizsai koponya és az ásó. Múlt hétfőn esti 9 és fél óra körül láttuk a mentőkocsit kirobogni Kis-Kanizsára és még azon éjjel megtudtuk az okát. Harmat Mihály heves összeszólalkozás közben a kezében volt kiélesített kapával úgy vágta fejbe Polai (fráter) Ferencet, hogy ezt rögtön elöntötte a vér. A sértett elvánszorgott az őrtanyára, honnét aztán kitelefonozták a mentőkocsit. A kórházba szállítva Rácz és Goda v. orvosok bevarrták a tátongó sebet, mely ugyancsak életveszélyesnek mutatkozott, annál is inkább, mert igen nagy vérvesztést szenvedett. Az orvosi szakvélemény körülbelül 24 napi gyógyulási időt mond, ha szövődmény hozzá nem járul, mert ez esetben halálos kimenetelű is lehet. Bízunk azonban, hogy nem olyan anyagból van a kiskanizsai koponya, hogy ily csekély kis legyintést (mint azt a terhelt a kihallgatásnál említette) ki ne heverhetne."
Általános jellemzője a lapban előforduló híreknek, hogy műfajilag szinte soha nem tiszták, csaknem mindig közéjük keverednek kommentár-elemek is. Ez alól még a ritka időjárási hír sem kivétel: "Téli idő. Mintha a március utoljára megemlékezett volna múlt évi garázdálkodásáról, oly nagy galibával köszöntött be az idén is. F. hó 29-éről 30-ára átmenő éjjel óriási szélvihar sepert végig vidékünkön, reggelre pedig már hózivatarrá változott az idő, a mezőt és a várost sűrű hólepellel borítva. A közlekedés a városban meg volt akadva és a vonatok is csak késéssel érkeztek. Szomorú böjti idő! A köznép pedig azt tartja, hogy rossz a kalendárium." Néhány esetben a hír szinte csak a kommentár-részből áll: "Szoknya és tüskedrót. Panaszos levelet kaptunk egy kiskanizsai menyecskétől. A nagy piac csemetéit tüskedrótos kerítéssel védik a bántalmazás ellen. Csakhogy a tüske nem azokat a kezeket szúrja meg, melyek hozzá nyúlnak a csemetékhez, hanem a piaci asszonyok szecessziós szoknyáit. Néha a nagyságos asszonyok szoknyáit is megfogja. Ezért panaszkodik a kiskanizsai asszony, kinek nyeldeklője nagyon szűk és nem bírja lenyelni a városi kertész eme intézkedését. A tanács ismerve a kiskanizsai asszonyok pártszellemét, jól fog cselekedni, hogyha ezt a tüskesövényt ismét eltávolítja és a drótot eladja a búroknak, kik azt a nekik zúgtató ellenség ellen nagyon célszerűen fogják felhasználni." Ehhez a hírhez fűződik a Közlöny egyik helyreigazítása is: a következő lapszámban közzé kellett tenni a városi főkertész megjegyzését: Ezideig semmi tüskedrót még meg sem lett vásárolva s még kevésbé a kis kanizsai és a helybéli úrinők szecessziós ruhái bele nem akadhatnak. Tisztelettel Fabick Tivadar v. kertész." A hírben megjelenő enyhe irónia - nem is mindig enyhe formájában! - szinte nélkülözhetetlen velejárója az ostobaság rovására írható bűncselekményekről szóló híradásoknak: "A kincsásó. Oláh Bari, kiskanizsai cigányasszony beállított egy jobb módú, telkes gazdaasszonyhoz és nagy titokban megsúgta ennek, hogy a szőlőjében óriási kincs van elrejtve, melyet ő ilyen meg olyan szent imákkal mindig feljebb és feljebb imádkoz, míg végre az látható és megkaparintható lesz. E célra csupán 20 krt kért, később már 1 frt 20 kr, néhány nap múlva 10 frtot, később ismét 15 frtot és mindezt meg is kapta. Utóbb aztán egyes értékesebb fehérnemű és ruhadarabokkal is megelégedett. Jó ideig fejte így az alkalmas mediumot; míg a medium végre rájött, hogy ez mind csak humbug, mert hát kincs nincs! Mikor aztán lehullott a hályog a szeméről, jelentést tett a rendőrségnél. Így a kincs történetének folytatása következik a büntető bíróságon." Nem véletlen, hogy - szintén a hírrovatban - egy rendőrségi figyelmeztetésnek is helyt adott a lap: "Jóakaró figyelmeztetés mindazok részére a kik éjjel bezáratlan ajtó mellett alszanak. Utóbbi időben ugyanis gyakrabban fordultak elő esetek, hogy a záratlan hálószobákból egyenesen az alvó emberek mellől lopták ki a levetett ruhaneműket. Ez nemcsak a tolvajok vakmerőségéről és ügyességéről tesz tanúságot, hanem lakosságunk vigyázatlanságáról is. Jó lesz tehát lefekvés előtt minden lakást bezárni, mert a kétezret meghaladó ház mindegyike mellé nem jut egy strázsa vagy rendőr."
Tévedés lenne persze a Zalai Közlöny hírszolgáltatását úgy beállítani, mintha az csupán rémisztő halálhírek, bűnügyi történetek és humoros anekdoták gyűjtőhelye lenne. Számtalan olyan információt találhatunk a 100 évvel ezelőtti újságokban, melyek a település története szempontjából forrásértékűek s ma már pótolhatatlanok is. Álljon itt két példa - bizonyos szempontból mindkettő a kommunikáció fejlődéséről szól: "Kinema-tograf előadások. Angelo Bianchi, olasz származású kinematograf-mester, ki Nagy-Kanizsán már tavaly is tartott előadásokat, ismét városunkban időzik és tegnapelőtt a Polgári egylet nagytermében próbaelőadást rendezett. Ez alkalommal főleg u.n. átalakuló képeit mutatta be, melyek technikailag annyiban művésziebbnek mondhatók az eddigieknél, a mennyiben az alakok a képen ruhát és jelmezeket cserélnek és egyéb átváltozásokon mennek át, s így nem maradnak meg a jelenet végéig abban az alakban, melyben elénk állanak, mint az eddig szokásos képeken. Ez alkalommal bemutatott mintegy 10 kép nagyon megnyerte a közönség tetszését; világosak és tiszták, de mindamellett világításuk nem annyira intenzív, hogy a szemet sértené. A nyilvános előadások, melyeket a közönség figyelmébe ajánlunk, ma este kezdődnek." "Kanizsa - Budapest. A helybeli kereskedő-világ egy régi óhaja megy teljesedésbe: elkészül a Kanizsát Budapesttel összekötő telefon. A vezeték - mely a budapesti távíró vonalon a sodronyokkal egy irányban halad - már elkészült és most már a városban készítik a vezetéket. A posta-távirda igazgatóság ugyan még nem intézkedett a megnyitás ideje iránt - amint illetékes helyről értesülünk - az egész csak napok kérdése. A telefon tehát meg lesz, csak legyenek elegendő számmal olyanok, a kik igénybe is veszik."
Végezetül olvassunk ismét egy mosolyogtató városi történetet a Zalai Közlöny hasábjairól, illusztrációjaként annak, hogy talán a lap hírszerkesztője sem vette mindig teljesen komolyan felelősségteljes tájékoztató feladatát: "Szecesszió. A 19. század ezen utolsó divata nemcsak a művészetben, hanem a mindennapi életben is megnyilatkozik. Ezt bizonyítja az az érdekes, nem mindennapi látványosság, a melynek múlt szombaton délelőtt, midőn lapunk már ki volt nyomva, tanúi voltak azok, akik épen akkor a piacon tatrtózkodtak, de a mely a korzónak közönségét is oda vonzotta. A Blau-féle ház tetején ugyanis egy fiatal malac szaladgált és látszólag nagyon jól érezte magát ott a magasban mindaddig, a míg egy ember a közönség élénk tetszése mellett le nem hozta onnan. - A malac ugyanis a padláson volt elszállásolva és az ablak mellett álló ládán át jutott ki a szabadba. - Hát nem szecesszió ez?”
A rendelkezésre álló helytől vagy talán az újságírói kapacitástól függően a rovat hol bírósági tudósításokat, hol pedig egyszerűen csak a sorra kerülő tárgyalások listáját közölte. Írásaikban az információk pontossága mellett a színességre, olvasmányosságra is törekedtek a tárgyalásokat figyelemmel követő tudósítók. "Szegény, jámbor lélek... Ugyancsak ráillik ezen jelző Herlich Mátyás gazdag perlaki földmívesre, ki amiatt állott e hó 7-én a büntető bíróság előtt, mert Kovács Rezső perlaki főszolgabírónak a végből, hogy mén-lova a járási mezőgazdasági ménvizsgáló-bizottság által, melynek a főbíró az elnöke, tenyésztési célra alkalmasnak találtassék, 20 koronát adott át, hogy avval jóakaratát magának megszerezze. Jóképű, bajusztalan atyafi ez a Herlich, ki családjának bíztatására akarta a főszolgabírót megvesztegetni. A bíróság nem is rosszakaratból, hanem együgyüségből elkövetettnek tekintette Herlich Mátyás cselekedetét s ezért őt 20 korona fő és 10 korona mellékbüntetésre ítélte." Megjegyzendő, hogy a személyhez fűződő jogok kérdésében a Törvényszék rovat tudósítói ugyanúgy járnak el, mint a híreket írók: alapelv a teljes nyilvánosság, az ügyek szereplőit a lehető legpontosabban azonosítják. Csak néhány példa az előre jelzett tárgyalások közül ugyanabból a lapszámból: "Főtárgyalások és ítélethirdetések. 1900. március 14. szerda. Lopás büntette miatt vádolt Puklavecz János elleni bűnügyben főtárgyalás. Többrendbeli lopás büntette miatt vádolt Móricz László elleni bűnügyben főtárgyalás. Orgazdaság bűntette miatt vádolt Krass Péter elleni bűnügyben főtárgyalás. Uzsora vétsége miatt vádolt özv. Lővensohn Henrikné szül. Steiner Johanna elleni bűnügyben ítélethirdetés."
A Zalai Közlöny egyik legfontosabb erénye lehetett olvasói számára, hogy praktikus és friss információkat közölt a gazdasági élet számtalan területéről. A Kereskedelmi s Iparkamara, Közgazdaság című rovatokban, de néha a hirdetések között is rendszeresen találkozunk árverési hirdetményekkel, kereskedelmi felhívásokkal, mérlegadatok közzétételével, tőzsdei információkkal. E gazdasági jellegű rovatok "szerzői" nem is tettek kísérletet közgazdasági írások elhelyezésére, hiszen a cikkek, vezércikkek elég alkalmat biztosítottak gondolataik kifejtésére. E közlemények tehát tényleges újságírói munkát nem jelentettek, de a lap szerves részeként meg kell említenünk őket.
A gazdasági információk mellett ide kell sorolnunk a névsor jellegű rovatokat is (Anyakönyv, Idegenek névsora). Az a törekvés, hogy a hírek közt vagy a bíróságon szereplők kilétét minden esetben fel kell fedni, itt is megmutatkozott: minden számban részletesen bemutatták a városban születetteket, elhunytakat, a hírek közt sok esetben a házasságot kötőket. Az év második felében rendszeresen közölték a város szállodáiban szobát bérlők névsorát is, tehát az adatokat teljesen nyilvánosan kezelték. Ez a - ma már elképzelhetetlenül nyílt - gyakorlat száz év elteltével kimeríthetetlen információforrás lehet a város történetét, demográfiáját, vagy akár csak saját családjuk múltját kutatók számára.
Ugyancsak itt kell tárgyalnunk a Szerkesztői üzenetek címmel ellátott rovatot. Eredeti célja szerint vélhetően a szerkesztőség és az olvasók, illetve a szerkesztő és a tudósítók (levelezők) közti kapcsolattartást szolgálta, főleg az újságkészítés korábbi idejében. Ehhez hasonló - de már csak hasonló - funkciót szolgált a rovat a tárgyalt időszakban is. Ritkán jelentkezett - 11-szer az évben -, terjedelme rövid, a közölt üzenetek száma 2-3. "- Dr. Cz.G. Köszönettel vettük. - Jövő számra tartottuk fenn. - Sz.I. Szent-Miklós. Már régen nem nyilatkozott meg. - S.I. Amihez hozzá nem férhetünk, arról nem hozhatunk semmit! Kanizsán az a divat, hogy a szerkesztőség csak hosszú utánajárással juthat adatok birtokába - vagy egyáltalán nem juthat hozzá." Idézett példánkban a Dr. Cz.G. a lapban többször is publikáló - egyébként nagykanizsai, tehát a szerkesztővel akár naponta találkozó - Dr. Czirbusz Géza.
Speciális információ a Vasúti menetrend. Azonos keretben, a hirdetésekkel azonos formában, de szöveges oldalon közli a Nagykanizsára érkező, vagy a városból induló vonatok indulási, érkezési idejét. Az 1900-as évben eszerint Budapest felé naponta öt, Bécsbe négy, Zalaszentiván (Szombathely) felé egy, Prágerhof irányába három, Csáktornyára egy, Barcsra egy, Gyékényesre kettő vonat indult a nagykanizsai állomásról.
A Zalai Közlöny lapszámaiban a hirdetések nagyjából 35-40 százalékát foglalták el a rendelkezésre álló felületeknek. A hirdetések elosztása állandó rendszert követett: az első oldal kizárólag szöveges, a másodikon azonban már egy lapalji, kb. 5 centiméter magas, mind az öt hasábon végigfutó csíkban rendszeresen találunk reklámot, mindig a zürichi Henneberg G. selyemgyáros ajánlatát. A harmadik oldal már teljesen vegyes: legtöbbször az első három hasáb a szövegé, a negyedik és az ötödik a hirdetéseké, de azok mennyisége sokszor túllépi ezt a felületet. Az egy- vagy kéthasábos keretes reklámanyagokon kívül a lap árverési hirdetményeket, közleményeket is elfogadott, sőt, ezeken az oldalakon találhatjuk - sokszor a hírek közé illesztve - a bújtatott hirdetésnek minősíthető programelőzeteseket (beléptidjas rendezvényekre is), könyv- és folyóirat-előfizetési ajánlatokat, de a hírek között is találhatunk néhány teljes egészében kereskedelmi hirdetést. "Prerau (Morvaország). F. évi szeptember hó 26-án Prerau városán borzasztó jégverés vonult át, melyhez hasonlóra még a legrégibb lakósok sem emlékeznek. Húsz percig tartott a jégverés és tyúktojás nagyságig estek jégdarabok. Egész Prerauban minden ablak betört közönséges üvegből, ellenben Weigl J. cs. és kir. udv. kocsigyárában, ahol Siemens-féle drótüvegek vannak - a Neusattl üveggyárból Elbogen mellett Csehország - alkalmazva, nem tett kárt. Ismét be lett bizonyítva, milyen ellentálló s törésbiztonságú a drótüveg s mennyire magához vonzza az általános érdeklődést, melyet megis érdemel." Több rovat (Nyílttér, Vegyes, Apró hirdetések, Hirdetés) is közölt ilyen jellegű információkat. Speciális típusa a hirdetéseknek ezek közül az úgynevezett "Nyílttér", melyben a megjelent anyagok semmiben nem különböznek a másutt elhelyezett hirdetésektől, ám eltérő a tarifa, és a szerkesztő minden esetben hangsúlyozza, hogy az itt közöltekért nem vállal felelősséget. A megkülönböztetést feltehetően az indokolta, hogy az év közepéig érvényben volt az a rendelet, hogy a hirdetésekre külön adót kell fizetni úgynevezett "hirdetési bélyeg" formájában. A külön fizetendő adót próbálhatták kikerülni azzal, hogy egyes hirdetéseket más rovatokba bújtatva közöltek.
Teljes egészében hirdetéseket tartalmaz a lap utolsó oldala. Változatos megoldásokkal, díszkeretbe illesztett, elfordított, grafikai elemekkel meghökkentővé tett reklámokkal találkozunk itt. Keretet minden közlemény kapott, ám méretük nem mindig töltötte ki a rendelkezésre álló felületet, ezért több esetben találhatunk az oldalon helykitöltő díszítéseket, esetleg - tördelési hibaként - 1-2 centiméternyi üres helyet. Leggyakoribb méret a két hasáb/10-15 centiméter, de nem ritka az álló negyed oldalas formátum sem. Sok esetben a lap nem négy, hanem hat oldalas, ekkor az utolsó két oldal kizárólag hirdetéseket tartalmaz. A bővülést sokszor egy-egy rendkívüli közlemény, nagyobb vállalkozás mérlegének közzététele indokolja. A kétoldalas hirdetési melléklet néhány esetben nem a megszokott, A/3 formátumú, hanem feleakkora méretű befűzött oldal, s fektetett irányú. A melléklet beillesztésére rendszerint az első oldal alján külön is felhívták a figyelmet.
1900-ban az Újságkiadók Lapja szerint a hirdetések zöme külföldi cégeké, gyakran németből fordítva, így azok utalása, viccei érthetetlenek. A megállapítás csak részben igaz a Zalai Közlönyre. Valóban rendkívül sok külföldi hirdetést tartalmazott az újság ezen az évfolyamon, ám ez nagyrészt a város, Nagykanizsa, már ismertetett külső kapcsolataiból, fejlett kereskedelméből és a kiadó külföldi kapcsolatrendszeréből fakadt. Nagykanizsa földrajzi elhelyezkedése miatt szívesen hirdettek itt horvát és osztrák kereskedők, gyógyfürdő-tulajdonosok, gyárosok. De nézzünk egy konkrét példát: hirdetési szempontból mindig is jó időszaknak számított ősz eleje. A szeptember 29-én megjelent 39. lapszám a következő keretes hirdetéseket tartalmazza: Henneberg G. selyemgyáros - Zürich (2. oldal); Salvator húgyhajtó ásványvíz - Eperjes, Hermann Sachse ügynökség - Leipzig-Lindenau, Rohitschi savanyúvíz - Budapest, egy hagyatéki árverés - Sárszeg, Mayfarth Ph. és társa borászati eszközei - Bécs (3. oldal); Fantl Testvérek ruhaüzletének végeladása - Nagykanizsa, Szt. Lukács kristályvíz - nagykanizsai kereskedőknél, egy új vendéglő megnyitása - Nagykanizsa, Meidinger-kályha - Budapest és Bécs, Suchard csokoládé - kereskedő megjelölése nélkül, Mária-celli gyomor-cseppek - bécsi és nagykanizsai patikusok címével, Moll Seidlitz porok - bécsi címmel, nagykanizsai kereskedő megjelölésével (4. oldal). Összesen tehát 13 keretes hirdetés egy lapszámban, közülük mindössze kettő nem utal helyi viszonteladókra. Az, hogy egy vidéki helyi lap rendszeresen közöl bécsi, zürichi, lipcsei hirdetéseket, helyi nagykereskedői révén pedig rendszeresen mutathatja be nagy, külföldi vállalatok kínálatát, az valószínűleg a Monarchia kereskedelmének rendkívüli mobilságát is mutatja.
A dolgozatnak nem célja a lap nyelvi sajátosságainak teljes vizsgálata, de nem hagyhatunk figyelmen kívül néhány - szókészlettani és helyesírási - jellegzetességet.
A Zalai Közlöny nyelve és helyesírása a tárgyalt időszakban viszonylag állandó. A különböző szerzők stílusa között felfedezhetők ugyan kisebb-nagyobb eltérések: egyes esetekben a fogalmazás túl bonyolult, hosszú, szónoki körmondatok nehezítik a cikkek megértését. Ennek ellenére a nyelvhasználati különbségek sok esetben talán nem is a szerzők eltérő nyelvi kultúrájáról, hanem a kor nyelvhasználati bizonytalanságairól árulkodnak. Ezt azért is jelenthetjük ki, mert az ingadozások néha egy-egy íráson belül is felfedezhetők.
A lap szerzőgárdája fontosnak érezte a pontos nyelvhasználatot, a magyar nyelv csiszolgatását. Az 1900-as évek elején Nagykanizsa és környékének nyelve részben még német vagy horvát volt: a német hatás, az elnémetesítés ellen többször is szót emeltek a helyi újságok. Egy ízben például így fakadt ki a Zalai Közlöny-ben a vezércikket író Dr. Mihályfalvi: "Csak a Magyarországon letelepült idegenek oly rövidlátók, hogy nemcsak iparuknak, hanem nyelvüknek is meg akarják hódítani a magyar nemzetet! Nos, ilyen áron nem kell az iparuk még akkor sem, ha esetleg ingyen adják!” Más ízben pedig egy település németes nevét bírálta tárcájában Halis István: Tizennyolc év előtt július elsején, mint vőfél Langvizen voltam Buzády Bódival. (Igazán nem értem, hogy manapság miért nem Hosszúvölgy vagy Nagyrét a neve annak a falunak?)" A falut ma Hosszúvölgynek hívják.
Az 1900-as évre a sajtóban a mai hangjelölés-rendszer kialakulása csaknem befejeződött, néhány kivételtől eltekintve nem találunk a Zalai Közlönyben régies írásmódú hangjelöléseket.
A kivételek közé tartozik egyes hosszú magánhangzók teljes hiánya. Ez azonban nem nyelvhasználati, hanem technikai kérdés: Wajdits József nyomdájának külföldről beszerzett betűkészlete nem tartalmazott ú, í és ű betűket. A maitól esetleg eltérő írásmódra így csak következtetni lehet. A többi magánhangzó jelölése állandó, megfelel a mai használatnak.
A mássalhangzók között több az eltérés. Egyes esetekben - nagyon ritkán - előfordul még a c hang cz-írásmódja, például a Tárca-rovat címét hol Tárca, hol Tárcza írásmóddal jelentetik meg. Mivel a Tárcza-változat általában díszbetűs, valószínű, hogy egy korábbi nyelvállapotot tükröző szedést a nyomdász félretett, és ha kedve tartotta, alkalmazott. Vegyes a használata a hosszú, kettős mássalhangzók írásának is: többször előfordul a Mild Károlylyal, azt hiszszük, ólomsúlylyal nehezedik a vállalatra stb. Az említett esetek inkább kivételek, mint az általános írásmódot tükröző példák. Szintén a dupla mássalhangzókat érintő jellegzetesség: egyes szavak esetében a mássalhangzó mára meghosszabbodott, itt azonban még rövid alakja található: a legfanatikusabb boszú gondolata, a felek boszantása, sűrű köny harmatozik szemünkből. Néhány esetben a mássalhangzó használata eltér mai változatától: vélemény külömbség, korcsma, prog-rammszerű fejlesztés, valjon így van-e jól? Néha egy-egy mondaton belül is kétféle írásmóddal találkozunk: egy estve a menyasszony így írt... "holnap este 6 órakor legyen a temetőben!" Az estve-este változat itt érzésem szerint jelentést megkülönböztető funkciójú: a v-s írásmód a napszakra, a v nélküli a pontos időmegjelölésre vonatkozik.
A hangrendszerről szólva meg kell jegyeznem azt is, hogy a szövegekben e téren nem fordul elő nyelvjárási sajátosság (ő-zés vagy í-zés), de ez egészen biztosan csak annak köszönhető, hogy a jellegzetes zalai nyílt e hangokat nem jelöljük az írott szövegekben.
A mai nyelvhasználattól való eltérés két nagy területe a Közlönyben az idegen szavak használata és az egybe- illetve különírás kérdései. Ez utóbbi téren a mai nyelvhasználathoz képest mindkét irányban regisztrálhatunk változásokat. Következetesen külön íródtak például a vonatkozó névmások: a kik éjjel bezáratlan ajtó mellett alszanak, a mitől félni kénytelenek vagyunk; vagy ma már igekötősként élő kapcsolatok: hazafias cél elő mozdítása végett. Mai összetett szavak még kötőjeles írásmóddal: virágos-kert, nyeremény-összegek, egy-némely eset, mikro-organizmusok sokasága, nagy-arányú épület. Felfedezhető e hatás ellenkezője is, például az elváló igekötőknél: annyira megtudjon feledkezni magáról; néha jelzős szerkezeteknél: hetikiadást osztogat olvasóinak, jótékonycélú táncestélyt rendez. Említsünk meg még egy érdekes összetételi formát, mely mára kihullott nyelvünkből. A főutca, főút mintájára létrejött több fő-előtagú összetett szó: a magyar ipar nem produkál valami főtermékeket; a másik főjelenség az volna.
A szótani különbségek másik nagy csoportja a szókészlet változása. A századforduló idején a klasszikus műveltség hatása még érezhető az igényes magyar nyelv szavain is - latinos-görögös (esetleg franciás) írásmóddal találkozunk mára már teljesen elmagyarosodott szavakban: egy interwiew története, a gentry azon tagjai, bűnös apáthia, nem tud örülni az eszthetikailag szépnek, nem kell végigtörtetnie colloquiumok s rigorózumok tömegén, routinja van, sujet-je egy régi mese, igazi magyar betyár-typus, betyár-kosztume, a társaság már a theánál tartott, minden szava merő satyra, a martyr asszony. E szóhasználat egy része valóban a nyelvi fejlődést mutatja, de néha "kilóg a lóláb": "a szép menyecske bement boudoirjába"-típusú megfogalmazásnál egészen biztos, hogy egyszerűen művészieskedő nyelvi divatról, urizálásról volt szó.
Az eddig említett példák szavai több-kevesebb sikerrel az elmúlt 100 évben meghonosodtak a magyar nyelvben. A vezércikkek nagy ívű lendülete sok esetben azonban olyan kifejezések tömegét is magával sodorta, melyek ma is csak a hivataloskodó, bürokrata szóhasználatra jellemzőek: Adtunk kedvezményt, szubvenciót, refakciát és kontingenst; de a honi ipar csak nem prosperált.
Egyes esetekben magyar és idegen szó azonos jelentésű használatával is találkozunk: ...eleget beszéltek már a csatorna-hálózat kiépítéséről .... sehol sincsen teljesen jól keresztülvive a kanalizáció. Kanális szavunk őrzi az eredeti - idegen - formát. Vagy egy hasonló módosulás: Még legszívesebben látogatja a közönség a dilettáns-előadásokat ... a papa büszke öntudattal megy a műkedvelő-előadásra. A két szó jelentése azóta össze sem vethető, egy mai műkedvelő vérig sértődne az eredeti szóhasználaton.
Két olyan nyelvtani sajátossággal találkozunk a feldolgozott szövegekben, melyek az elmúlt évszázadban kihullottak nyelvünkből: a szenvedő szerkezetek és a befejezett múlt idő használata. Mindkettő alkalmazása még következetes és igen gyakori: kicsike találmány vala kezdetben; az udvari házban is vígadának és táncolának; rebegé fuldokolva az asszony; Bérmentetlen levelek nem fogadtatnak el, kéziratok vissza nem küldetnek. E régies, ám szép formák használata mellett sok esetben a nyakatekert, valószínűleg németes mondatszerkesztések jellemzik a szövegeket. Néhol szinte biztos, hogy német szövegről fordították az írást - vagy csak jobban beszélt németül, mint magyarul a szerző -, olyannyira idegen és értelmetlen a mondat: a felvirulást csináló gondolat pedig: betűire szedni a gondolatot. Vagy néhány kifejezés: a vizsgálatot folyamatba tették, nincs a világon gőzfürdő, mely ahhoz hasonló izzasztást képes lenne eredményezni.
A Zalai Közlöny mai jelentősége
Ötvenöt évvel ezelőtt, 1945. április 1-jén bombatalálatot kapott és leégett a nagykanizsai Városháza. A tűz megsemmisítette a teljes irattárat, a város múltjának dokumentumait. Amit a régi Nagykanizsáról ma tudni lehet, azt könyvek, újságok őrzik: feldolgozásuk, megőrzésük éppen ezért elengedhetetlen.
Ahogy a város történetében akadnak fehér foltok, ugyanúgy jórészt feldolgozatlan Magyarország vidéki sajtójának története is: azoké a lapoké, melyek talán színvonalban, politikai tájékozottságban, elismertségben jócskán alatta maradtak az országos sajtó teljesítményének, de vonzáskörzetük életére gyakorolt hatásuk felbecsülhetetlen. A vidéki sajtóból - a különféle Közlönyökből, Szemlékből, Újságokból - egy másik Magyarország képe bontakozik ki. Dolgozatomban egy átlagos vidéki város lapjának egyetlen évfolyamán keresztül próbáltam képet adni arról, hogy milyen volt ez a másik Magyarország. A feldolgozás - elsősorban terjedelmi okok miatt - nem terjedhetett ki minden kérdésre. Sok a tisztázatlan részlet, sok az elnagyolt megállapítás, ám ezek pontosítása már egy másik dolgozat feladata lehet.
- Barbarits Lajos: Nagykanizsa
Almanach Kft., Nagykanizsa, 1989.
(az 1929-es kiadás reprintje)
- Fejtő Ferenc: Budapesttől Párizsig
Magvető Kiadó, Budapest, 1990.
- Foki Ibolya: A zalai nyomdászat történetéhez 1860-1900.
i.n. Zalai Gyűjtemény 31.
Zalaegerszeg, 1990.
- Gyimesi Endre: A Zala megyei nyomdászat kezdetei
i.n. Zalai Gyűjtemény 31.
Zalaegerszeg, 1990.
- Horváth Ferenc: A Zala megyei hírlapok és folyóiratok bibliográfiája 1861-1973.
Zala megyei könyvtár,
Zalaegerszeg, 1976.
- Horváth György: Fejezetek a zalai sajtó történetéből
Bölcsészdoktori disszertáció. Kézirat, 1981.
- Kanizsai enciklopédia (sz.: Rikli Ferenc)
B.Z. Lapkiadó Kft., Nagykanizsa, 1999.
- Kókay György, Buzinkay Géza, Murányi Gábor: A magyar sajtó története
MÚOSZ, 1994.
- A magyar sajtó története 1867-1892. II/2. (főszerkesztő: Szabolcsi Miklós)
MTA, Budapest, 1985.
- Sajó Aladár - Róna Lajos: Az újság
Budapest, 1902.
- Szomaházy István: Az újság
A Pesti Napló kiadása, Budapest, 1893.
- Zalai életrajzi kislexikon
(szerkesztő: Szerkesztőbizottság)
Zala Megyei Önkormányzati Közgyűlés,
Zalaegerszeg, 1997.
|
a lap neve |
a megjelenés helye |
megjelenések száma |
|
Balatonfüredi Fürdővendégek Névsora |
Balatonfüred |
rendszertelen |
|
Muraköz |
Csáktornya |
heti 1 |
|
Balatonvidék |
Keszthely |
heti 1 |
|
A gyakorló mezőgazda |
Keszthely |
kéthetente |
|
Keszthelyi Hírlap |
Keszthely |
heti 1 |
|
Alsó-Lendvai Híradó |
Lendva |
heti 1 |
|
Muraszombat és vidéke |
Muraszombat |
heti 1 |
|
Zala |
Nagykanizsa |
heti 2 |
|
Zalai Közlöny |
Nagykanizsa |
heti 1 |
|
Házibarát |
Sümeg |
rendszertelen |
|
Sümeg és vidéke |
Sümeg |
heti 1 |
|
Tapolcza és vidéke |
Tapolca |
heti 1 |
|
Magyar Paizs |
Zalaegerszeg |
heti 1 |
|
Szálló levelek |
Zalaegerszeg |
kéthetente |
|
Zalamegye |
Zalaegerszeg |
heti 1 |
|
Zalavármegyei Gazdasági Egyesület |
Zalaegerszeg |
rendszertelen |
|
Zalavármegyei Hírlap |
Zalaegerszeg |
heti 1 |
|
forrás: Horváth Ferenc: A Zala megyei hírlapok és folyóiratok bibliográfiája 1861-1973. Zala megyei könyvtár, Zalaegerszeg, 1976. | ||
|
1 |
Egyesületi élet | |
|
2 |
A népoktatásügy | |
|
3 |
Dr. Cz.G. |
Leányképző |
|
4 |
Egyletek fúziója | |
|
5 |
A kőszén | |
|
6 |
R.I. |
Az ipar véd-szövetségek megalakítása |
|
7 |
Közvélemény és altruizmus | |
|
8 |
A verseny féke | |
|
9 |
S.I. |
A tisztviselők sorsa |
|
10 |
Március idusa | |
|
11 |
A fogyasztás szövetkezése | |
|
12 |
Távbeszélés Budapesttel | |
|
13 |
N.L. |
A gyermekek halandósága |
|
14 |
Hungarus |
Az ügyvédi pálya |
|
15 |
Ecce homo | |
|
16 |
Dr. Soltész Adolf |
Tiszteljétek a mesterembert |
|
17 |
Hungarus |
Nők az iparért |
|
18 |
V. |
Az életrevaló nevelés |
|
19 |
Hungarus |
Nemesítés |
|
20 |
R. |
A bürokratizmus apasztása |
|
21 |
Nagyjaink tisztelete | |
|
22 |
Pünkösd | |
|
23 |
Dr. Fazekas Oszkár |
Életrevaló nevelés |
|
24 |
B. |
Munka és társdadalom |
|
25 |
Veritas |
A honi ipar és a vidék |
|
26 |
Sugár Ignác |
Helyi iparkiállítások |
|
27 |
A betű | |
|
28 |
R. |
Az arató |
|
29 |
Az iparos pálya | |
|
30 |
A vidéki városok | |
|
31 |
Hungarus |
Szegénység, civilizálás, pénz |
|
32 |
Termésbecslés | |
|
33 |
R. |
Hetven év! |
|
34 |
Mihályfalvi, dr. |
Hazai ipar - magyar ipar |
|
35 |
R. |
A tanév elején |
|
36 |
A jegyzői kar regnálása | |
|
37 |
Dán Leó |
Iparunk és társadalmunk |
|
38 |
A fatalizmus | |
|
39 |
Berényi Pál, dr. |
Vidéki közraktárak |
|
40 |
A biztosításügy reformja | |
|
41 |
A munkások ünnepe és a demokrácia | |
|
42 |
S.I. |
A középosztály |
|
43 |
Feltámadunk! | |
|
44 |
V. |
Az a helyi sajtó! |
|
45 |
Magántisztviselők törekvései | |
|
46 |
Az iparművészet | |
|
47 |
A városi költségvetés | |
|
48 |
Vörösmarty emlékezete | |
|
49 |
A kereskedelmi alkalmazottak mozgalma | |
|
50 |
T: -e |
A bürokratizmus |
|
51 |
Karácsony ünnepén | |
|
52 |
A XX. Század küszöbén |
|
1 |
Plek József |
Söriparunk a tönk szélén |
|
3 |
Iparfejlesztés | |
|
4 |
Bihari Imre |
Helyszerzők és cselédek |
|
4 |
hj |
Munkácsy a kathedrán |
|
5 |
hj |
Gyilkos miazmák |
|
5 |
r s |
Az ipar és az iskola |
|
6 |
A polgári Egylet közgyűlése | |
|
7 |
A kertészet s a köznevelés | |
|
7 |
A nyomorúság keresztje | |
|
8 |
hj |
A közönség közömbös-e? |
|
8 |
Mangold Béla Kolos |
A kirakat rendezéséről |
|
9 |
A honi ipar érdekében | |
|
9 |
Felolvasások | |
|
9 |
Z.Gy. |
Az Irodalmi és Műv. Kör estélye |
|
10 |
Orvosaink helyzete és a kuruzslás | |
|
11 |
Hungarus |
A kereskedői pálya |
|
12 |
Br -y. |
Az új ötkoronás ezüstérmek |
|
12 |
H -s |
Jótékonyság a halálban |
|
13 |
Fehér lipót |
Egy interwiew története |
|
14 |
Paraszterkölcsök | |
|
15 |
A diploma | |
|
15 |
Dr. Cz.G. |
Turistaság |
|
15 |
r.v. |
Egy mostoha gyermek |
|
16 |
Komáromy Lajos |
Merre van a Kölcsey-utca? |
|
16 |
N.L. |
A hazai nyaralás |
|
17 |
D'ór |
A fogyasztási szövetkezetek |
|
17 |
N.L. |
Városi zenede |
|
18 |
Megalkuvás a társadalomban | |
|
18 |
Figyelő |
Köztisztaság |
|
19 |
Az egyletkert | |
|
19 |
Dr. Cz.G. |
A végtisztesség kérdése |
|
20 |
Nyári színkör | |
|
21 |
la |
Aggodalom a termésért |
|
22 |
Az első esküdtszék | |
|
22 |
Adó |
A temető megszentségtelenítői |
|
22 |
Czirbusz Géza, dr. |
Gutenberg ünnepéhez |
|
23 |
Még egy szó az orvosokról | |
|
23 |
Városi zenekar | |
|
24 |
N.L. |
A közkórház |
|
24. |
R. |
Iparos-tanoncok iskoláztatása |
|
25 |
Csatorna és víz | |
|
25 |
V. |
szégyen-szemre |
|
26 |
A hivatás védelme | |
|
26 |
Munka nélkül | |
|
26 |
Dr. Cz.G. |
Különvélemény |
|
27 |
A helyi érdekű kiállításról | |
|
27 |
A város tanügye | |
|
27 |
Több rendőrt! | |
|
27 |
Ms. Bg. |
Még egy különvélemény |
|
29 |
A körjegyzők közgyűlése | |
|
29 |
Egy városi képviselő |
A községi térképek |
|
30 |
A termés | |
|
30 |
Iparosok értekezlete az iparkiállításról | |
|
30 |
Hungarus |
A magyar sportűzés |
|
31 |
P. |
Egy elhunyt matróna |
|
31 |
r.v. |
Kanizsai fürdők |
|
32 |
A pályaválasztás | |
|
32 |
A Szépítő Egyesület | |
|
33 |
A közgazdaság és a közoktatás | |
|
35 |
A megfeneklett iparkiállítás | |
|
35 |
Az utca-pör | |
|
36 |
A Sugár-út öntözése | |
|
36 |
R-y O-o |
Az új apró pénz |
|
37 |
Varrónők városa | |
|
37 |
Petrin János |
Egy kisiparos feljajdulása |
|
38 |
Egy színházi törzsvendég |
Tekintetes szerkesztő Úr |
|
38 |
hj |
Az ideálizmus alkonya |
|
38 |
Z. Zs. |
Őszi hangulat |
|
39 |
Idegenforgalmunk | |
|
39 |
Szezonképek | |
|
40 |
Az Uránia színház nálunk | |
|
40 |
Ipari és keresk. oktatás reformja | |
|
40 |
Szezonképek | |
|
41 |
Az "Ált. munkásképző Egyesület" ünnepe | |
|
41 |
Szezonképek | |
|
41 |
Hugauff Ede |
Tenni kell |
|
42 |
Világításunk | |
|
42 |
Selmeczy Imre |
"Tenni kell…" |
|
42 |
sz.b. |
Fogyasztási szövetkezeteink |
|
43 |
Városi ügyek | |
|
44 |
Búcsú az Iparkiállítástól | |
|
44 |
Xilef |
Deákkiasasszonyok |
|
45 |
A kanyaró járvány | |
|
45 |
Hungarus |
A vidéki színészet rendezése |
|
46 |
Modern törekvések | |
|
46 |
Utcarendezés | |
|
47 |
A városi közgyűlés | |
|
47 |
Az ánzix-kártya | |
|
48 |
Hungarus |
Nők az utcán |
|
48 |
Xilef |
Az új városrendezés |
|
49 |
Az izr. Nőegylet - Vörösmarty ünnepe | |
|
49 |
V. |
Az elővásárlás |
|
50 |
Dömötör István |
A kézimunka |
|
50 |
N. |
Államosítások |
|
51 |
Madarak pusztulása | |
|
51 |
Maros Bódog |
Utcai kiállítások |
|
51 |
Sz. |
A kereskedelmi alkalmazottak |
|
52 |
Neuschlos Marcel |
Ipar és arisztokrácia |
|
52 |
rv. |
A borkereskedők helyzete |
|
52 |
V. |
Visszaemlékezés a Zalai Közlöny 40 évére |
|
1 |
Haller Jenő |
A romantika világából |
|
2 |
A Nagy bankett | |
|
2 |
Mátra Iván |
Másodszor |
|
2 |
v- -ik |
Bál Kenderesen |
|
3 |
Zerkovitz Zsigmond |
Van az idén farsang |
|
4 |
J.M. |
Fegyelmi vallatás |
|
4 |
Szász Arthur |
A becsületért |
|
5 |
Kállay Sándor |
A hozomány |
|
6 |
Halis István |
Buzády Bódi |
|
7 |
Mozgó fényképek | |
|
7 |
Vajdai Szabó István |
A por |
|
8 |
Maros Bódog |
Japán dolgok |
|
8 |
R.J. |
A kis dalárda |
|
9 |
Vajdai Szabó István |
Fehér holló |
|
10 |
Zelei Győző |
A gazember |
|
11 |
Bodnár Zsigmond |
A zene és az idegesség |
|
12 |
Villányi Henrik |
Leánykérés |
|
13 |
Halis István |
Knortzer Frigyes titka I. |
|
14 |
Halis István |
Knortzer Frigyes titka II. |
|
15 |
Haller Jenő |
Bródy Sándorról |
|
15 |
Lévay Mihály |
Feltámadás |
|
16 |
Levél a mamához | |
|
17 |
Maros Bódog |
Táncképek |
|
18 |
Dr. Cz.G. |
Általegyenesben |
|
19 |
Lantos |
A "virág énekek"-ről |
|
19 |
Oltványi Gáspár |
Munkácsy Mihály |
|
20 |
Székely Vladimir |
Individualitás a tolvajvilágban |
|
21 |
Haller Jenő |
A kétszívű asszony |
|
22 |
Vajdai Szabó István |
Bál után |
|
23 |
Haller Jenő |
Móra István |
|
25 |
Halis István |
"Ha a padlás lezuhan…" |
|
26 |
Kocsis Gizella |
Akácvirág |
|
27 |
V.Sz.I. |
A nyomorultak |
|
27 |
Vajdai Szabó István |
Neked |
|
28 |
Halis István |
Haszontalan gondolatok |
|
29 |
Armand Sylvestre |
A múlt - kötelez |
|
29 |
Vajdai Szabó István |
Beppa |
|
30 |
Czirbusz Géza, dr. |
A párisi kiállítás |
|
31 |
Deutsch Mór |
A művészi hatásról |
|
32 |
Zerkovitz Zsigmond |
Állam és egyház |
|
33 |
Villányi Henrik |
Útközben |
|
34 |
Vajdai Szabó István |
Napkeleti kincsek |
|
35 |
Villányi Henrik |
Genf és Chillon |
|
36 |
Halis István |
Huszonöt év után I. |
|
37 |
Halis István |
Huszonöt év után II. |
|
38 |
Kaposi Illés |
A nemzeti stílus |
|
39 |
Haller Jenő |
Van-e plátói szerelem? |
|
40 |
Kalocsa Róza |
Te vagy az oka! |
|
41 |
Gelléri Mór |
A munka és a munkás dicsősége |
|
42 |
Lányi Ernő |
Az utolsó percben |
|
43 |
Haller Jenő |
Mindenszentekre! |
|
43 |
Vajdai Szabó István |
A temetőben |
|
44 |
Vajdai Szabó István |
Régi nóta |
|
45 |
Eötvös Károly munkáiról | |
|
46 |
Kertész József |
Erzsébet királyné emlékére |
|
46 |
Szalay Fruzina |
Őszi illatok |
|
47 |
A tanító-gép | |
|
48 |
Ralph Iren |
Az engesztelés rózsája |
|
49 |
Zerkovitz Zsigmond |
Berlini levél |
|
50 |
Muraközy Ilonka |
A gyerek |
|
51 |
Krónikás |
Karácsonyfa a temetőben |
|
51 |
Krónikás |
Mikulás úr zavara |
|
51 |
Szalay Fruzina |
Hópelyhek |
|
52 |
Lupa Sándor |
Mild Károly nyúlcsontjai |
A Zalai Közlöny rovatszerkezete
(külön mellékletben)
Vegyes írások a Zalai Közlönyből
