ÖNÉLETÍRÁSOM
- részlet -

A 28-as évből két felejthetetlen élményt őrzök. Tótszerdahely alatt, a Mura menti Mecsek-erdőben laktunk, vagy 30 család földbe vájt kunyhókban, melyek ősi módon voltak elkészítve. Belsejük az őserdők lakóinak szállásához hasonlított. Együvé tartoztunk, egy fészekaljából valók voltunk. Sorsunk, a mindennapos nyomor, éhség, üldözés hajszolt egybe bennünket. Rettenetes hideg tél volt, melyet a testem minden porcikájában éreztem. Apám reggelenként kiment, a zord fagytól meg az éhségtől megdermedt hollókat összeszedte. Ilyenkor mind a heten, ennyien voltunk gyerekek, az ablaknál álltunk és olvastuk a halálmadarakat. Egy, kettő, három, négy, öt - néha még többet is hozott. Februárban halt meg kétéves Eszti húgom. Halálát meggyászolni átjöttek hozzánk az idősebbek. Mindig pontosan ugyanabban az időben érkeztek, estefelé, amíg a gyászidő tartott. Az idő nap mint nap csikorgóbbra fordult. A kunyhók, mint a vakondtúrások, alig látszottak ki a méteres hóból. Csupán a felszálló füst jelezte, hogy itt még van élet. Éjszaka felébredtünk a hidegtől, amely a kunyhóban is érződött. Az ablak előtti fűz- és nyárfák hangosan recsegtek, reggelre kettéhasadt egyik-másik. Ilyenkor apám egy-egy ágat méteres darabokra tördelt és megrakta a kívülről táplálható, széles szájú kemencét. Esténként apám anyámmal beszélgetett. Főként a rosszat emlegették. Néhány történetre ma is emlékszem. Csendőrhistóriákra. Ha a murakeresztúri tiszthelyettes elkapott bennünket, legtöbbször kinézett egy-két pofon. Ha emberséges volt a csendőr, azt mondták rá: - Bum ká punye! -, ami annyit jelentett: Jó, mint a kenyér! Ha pedig embertelen, verekedős, akkor: - Ró ká kinyile! - mondták. Rossz, mint a kutya! Mi, gyerekek, borzongva figyeltük őket és sokszor egész éjjel arról álmodtunk, hogy tavasz van és kakastollas csendőrök zavarásznak bennünket. Volt úgy, hogy reggel nem mertem kibújni a vackomból, mert csendőrt véltem látni. A 28-as tél mind erősebben dühöngött. Apám hetenként bejárt Tótszerdahelyre és az elkészült teknőket kukoricalisztre, jobbik esetben kevesebb rozslisztre cserélte. Ebben az dőben a faluban két család sem volt talán, aki ne kukoricakenyeret evett volna. Ha a jegyző nem is, a segédjegyző már biztos ráfanyalodott. Apám, mikor hazajött kis keresetével, rendszerint elmesélte, merre járt, mit hallott, mit látott. így hallottam a legényről, aki a lakodalomban annyit evett, hogy belehalt. Megfulladt. Ugy találtak rá a vécében. Egy félig fagyott hurka volt a szájában. Máskor meg azt mesélte, hogy egy jó kuncsaftja meghalt. Lakodalomban szúrták le a szerencsétlent. Apám elment a temetőbe leróni a végtisztességet a sírnál. Bár apám, anyám nem tudott imádkozni többet, mint: Az Isten áldja meg! De ha tudtak is volna, nem segített mi-rajtunk se isten, se ember. Visszagondolva a 28-as esztendőre, mintha három tél házasodott volna össze, olyan hideg támadt. Valahogy mégis átvészeltük. Örökké nem tarthat a tél. Hamarosan megenyhült az idő, megérkezett a déli szél és olvasztani kezdte a havat. Örömünk nem sokáig tartott, mert a hirtelen enyhület megindította a Mura jegét. Március 15-én reggel a törzs minden felnőtt tagja elment hazulról, csupán mi, gyerekek maradtunk otthon. A délelőtti órák nyomottan, egyhangúan teltek. A hó erősen olvadt. A kitaposott gyalogjárók ella-tyakosodtak. A délutáni órákban hatalmas rianásokra futottunk össze. A kunyhónkban szorongtunk mindannyian. Hetvenen lehettünk. A többség még hatéves sem múlt el. A sikoltozás és sírás egyre erősebb lett, ahogy a durrogás hallatszott. Jó két óráig tartott mindez. Aztán a kisebbek belefáradtak a sírásba és az idősebbek karján elaludtak. Kis idő után megszűntek a rianások, ami azt jelentette, hogy fokozatosan megindult, kilépett medréből a Mura, házmagasságnyi jégtáblákat tolva maga előtt. Szerencsénkre a kunyhók egy magasabb dombon álltak, s egyelőre közvetlen veszély nem fenyegetett. A csend kicsalt bennünket a kunyhó elé, bámultuk, amint a jégtáblák egy-egy nagyobb törzsű fát kinyomtak a helyéből, s azok egymással versengve sodródtak tova. Azt játszottuk, hogy ki-ki választ magának egy-egy jégtáblát és fogadtunk rájuk. Az vesztett, akinek a jégtáblája lemaradt. A győztesnek egy gomb járt, amit ott helyben lecsavartunk a rongyos kabátról, nadrágról. Miután Marci barátommal szinte már gomb nélkül maradtunk, s a rohanó jégtáblákra már nem volt mit feltenni, bevonultunk a kunyhóba, beszélgetni kezdtünk.